You rose, you fall.

Igazából nem titok, hogy legjobban a filmzenét vártam az új Transformers mozi kapcsán. Az első rész filmzenéje ugyanis tartalmazott jópár igéretes dallamot. Szépen kitalált főtéma, hangulatos dallamok, melyekből – ami a legfontosabb – teljesen átjött a lényeg meg film nélkül is. Azon túl, hogy a számokból jól érzékelhető volt az éppen megzenésített téma – az Autobotok témájából például ragyogóan sugárzott a "védelem" hangulata – az album is szépen összeszedett volt, melyen nem chronológiai sorrendben szerepeltek a számok, hanem volt az albumnak is egy saját kis struktúrája. Ezek fényében gondoltam, hogy akkor majd a második részben Mr. Jablonsky kiengedi magából a maradék gőzt és jól megmutatja, milyen az amikor elszabadul az ő agyából az a sok jó dallam és kórusének, ami benne lappangott még ezek után... Nagy túrót.

Milyen lett az új album? Katasztrófa. Hitetlenkedve és értelmetlenkedve hallgattam végig a lemezt, kétségbeesetten kerestem és próbáltam kihámozni az általam várt dallamokat, de a nagy hatásvadász fröcsögésen és szenzációhajhász dübörgésen, hangoskodásokon és zajongáson kívül mást nemigazán találtam. Ez elkeserített. Az hagyján, hogy a film az elejétől a végéig a látványra és a parasztvakításra épít, ez alol a filmzene sem kivétel sajnos. Szomorú volt hallani, hogy az összes szám szinte ugyanarról szól és nem hallgani bennük – dallamokat.

Azt hiszem, eddig egy, számomra értékelhető számot sikerült felfedeznem az albumon, ez pedig az utolsó, az "I Rise, You Fall" c. tétel. Itt sincsen igazából semmi szuperkirívó dolog, e történet csupán egy kis polírozás és ráncfelvarrás eredménye. A szám elején még egy utolsó szösszenetet hallunk abból, ami a filmzene 90%-át kitette. Ha egyfajta összefoglalóként tekintünk erre a számra, akkor ez az első 48 másodperc jelképezheti a történet során lezajlott háborút és csatákat és ezt a témát egy kellemes gitármotívum – mely túl szép ahhoz, hogy csak ennyi időt kapjon a "szerepben" – váltja fel, mely az egésznek a végét szimbolizálja. A még szóló harci dobok és hegedűk mellett bekapcsolódó hölgy éneke teszi ezt a részt teljessé, minekután sugárzik ebből a részből a "biztonság", vége a háborúnak. 1:44 után először csendül fel a kórus hangja, amit immár férfiak énekelnek és emellett ismerős dallamokra is felfigyelhetünk, ugyanis tovább csinosított "No Sacrifice, No Victory" témát hallhatunk. Ez szép lett, de személy szerint én valami monumentálisabban vagy pedig szebbet vártam ide.

Szóval, szólnak a már ismert kattogások és dallamok, majd 2:35-től dalol az új kórus, kiket a női szakasz vezet be és akik az egyre erősödő, zakatoló dobokkal egy sokkal határozottabb atmoszférát adnak az egész számnak, majd 2:55-nél, ott van az a pillanat, amikor az eredeti zenében roppant mélyre mentek az ének kapcsán, roppant mély dallamokat ütöttek meg a kórus tagjai és most viszont hiányzik a zenéből az a pillanat, amikor rátör a hallgatóra az a végtelen biztonságérzet, amikor a kórus a régi szövegében az "shii" részhez ér, roppant mély énekhangjával, amitől ordít a zenéből az, ami a film lényege volt: az Autobotok itt vannak és megvédenek minket. Csak egy gyors kitérő kapcsán, az előbb említett szám, az előző albumon olyan képeket hordozott magában, amint az emberek épp meghajlanak az Autobotok előtt (1:48) és felnéznek rájuk, tiszteletük jeléül (2:25). Abból a számból sugárzik a tisztelet és az alázat. Sajnos ez a szenzációs motívum itt tehát elveszni látszik, pedig a zenekari kíséret szinte térden csúszkál a kórus előtt, hogy roppantsák össze az ember szívét azzal a gyönyörű dallammal. De nem. Viszont érdemes megfigyelni a kemény dobok mellett a kórus hangjának megerősödését 3:05-nél és ne hagyjuk figyelmen kívül a nők énekének kiemelését sem közvetlenül ezt követően. Ez, úgy gondolom, egy szép motívum, ahogy a férfi és a női szakasz váltogatja egymást, amire még egy lapáttal rátesz a hegedűk átírt fináléja, majd a még egy pillanatra felhangosdó kórus, ami a védelem helyett inkább azt hangsúlyozza, hogy az Autobotok felettünk állnak, hatalmuk van és csak aztán jön az, hogy védelmeznek minket. E pillanatokat pedig már a zene és egyben az album vége követ.

ha durva lennék, azt mondtanám, hogy ezt már hallottuk 2 éve. Ami a szám felétől zajlik, az az első rész utolsó számából kiollózott darab, aminek kérdéses, hogy jót tett-e az immár átvariált kórus, az erősebb dobok és a hangyányi dallamváltoztatás. Nem feltétlenül rossz ez így, de mindenféleképpen így más mondanivalója és hangulata lesz az egésznek. Az album tekintetében viszont ez így nagyon kevés. Az az érzésem, hogy nem elég. Ezen az albumon ennek kéne a minimumnak lennie, nem pedig az utolsó reménysugárnak, amibe egy szép filmzenére vágyó hallgatónak jobb híján kapaszkodnia kell. Tele van ez a szám is és az egész album is olyan pár másodperces dallamokkal, melyekből csodálatos témákat lehetett volna varázsolni, de az az érzésem, hogy Stevenek, mintha nem, lett volna mersze megtenni a lépéseket, hogy kifejtse, kidolgozza őket. Kár érte, mert így az új album, a régi Transformers-score közelébe nem ér.

I RISE, YOU FALL

Steve Jablonsky – Transformers: Revenge of the Fallen (2009)

Memento. (Joan and the rusty diamonds)

I think, I'm not telling much newness for a so much people if I say there is a book, that tells which albums you must have to listen, before you will go away from this world. At last week, when I've explored the library, I found this book and I've started to turn over the pages and at the beginning there was a page, about the first album of Joan Baez. I didn't know anything about her, I didn't know who is this girl really is (in that time she was girlier of course :D ), but I don't know why, I wrote down her name in my Molsekine, in order to, than I could look after her later, and see what she know actually.

1960. I didn't heard her ominous very first album until this time, which released in this year (this was that which I was reading about in the book) and which owns the artist's name as album title, but I've listened to the compalition called "Greatest Hits", released in 2004 and on the second place on this disc, there was the song called, "Diamonds & Rust". As the statistics of iTunes and Wikipedia said, probably this is the most popular piece of Joan and thats why I was looking for this album. I loved the first 30 seconds of it, that I've heard on iTunes.

15 years later: Diamonds & Rust. The fascinating voices of Joan's acoustic guitar are sounding even now into my ears. So beautiful recording, mostly in the beginning of the song, where you can hear crystal-clearly how is she – really – twanging on the guitar and how is she pulling hear fingers on the scratchy, creaky strings. She's playing on the guitar so close to the listener and she singing so close to you too, and that makes the song so familiar, which is a really rare thing as I think. And mostly because, she is telling a story. She's singing a story. For you. On sweet, tender voice. Just under your nose. And it makes the song even more confidental. The melodies are soft, engaging, a litle bit melancholic, a little bit contemplative. And the lyrics are so interesting, mostly how the "images" coming out from the song. How the reality and the fantasy blending together:

"Here comes your ghost again [...] the moon is full [...] And here I sit, Hand on the telephone"

Or how the memories appears. The little things, which means so lot than you thought about that.

"Ten years ago I bought you some cufflinks [...] We both know what memories can bring"

And soon, a little bit later, these memories are going to be blended with the fantasy-reality images when Joan sings about the autumn, the snow and the memories of the hotel:

"brown leaves falling around, And snow in your hair [...] Now you're smiling out the window of that crummy hotel, Over Washington Square [...] Our breath comes out white clouds"

I think, this is the song of calm, meditative evenings, when you're sitting with a mug of hot tea in your hands, with headphones on your head and you are clearing everything, every single thought from yourself and you're concentrating only on the sounds of the strings and on the incredible voice of Joan. In my opinion, this piece is what you must not miss.

DIAMONDS & RUST

Joan Baez – Diamonds & Rust (1975)

Joan és a rozsdás gyémántok.

Gondolom, nem sok embernek árulok el újdonságot azzal, hogy létezik egy könyv, amiben közlik a kedves olvasóval, hogy milyen lemezeket kell feltétlenül meghallgatnia, mielőtt tovább áll ebből a világból. Múlt héten a könyvtárban unatkozván és olvasnivalót keresve bukkantam rá erre a könyvre és elkezdtem lapozgatni, majd az eleje fele ott virított egy oldal Joan Baez első albumáról. Fogalmam sem volt róla, ki ez a lány (abban az időben még lányabb volt), de valamiért felírtam a nevét, hogy majd megnézzem, mit tud ő. 

1960. Az ominózus legelső albumát még nem hallgatam meg ezidáig, ami ebben az évben jelent meg (és erről cikkeztek a könyvben) és amely album a művésznő nevét viseli, de ellenben meghallgattam a 2004-ben kiadott "Greatest Hits" válogatást és azon ott lapult a második helyen a "Diamonds & Rust" c. dal. Az iTunes és a Wikipedia statisztikái alapján ez az egyik legnépszerűbb nótája Joannak, ezért is kutattam fel azt az albumot, mert már az előzetes 30 másodperc nagyon megtetszett. 

15 évvel később: Diamonds & Rust. Most is épp a fülembe csengenek Joan akusztikus gitárjának elbűvölő hangjai. Nagyon szép a felvétel, főleg a szám legelején, ahogy kristálytisztán hallani ahogy – valóban – pengeti a húrokat, húzza az ujjait a rézhúrok érces–érdes, nyikorgós felületén. Egészen közel gitározik az emberhez és közel énekel hozzá, ami annyira "intimmé" teszi a dal hangulatát, ami úgy gondolom elég ritka jelenség. És főleg azért, mert történetet mesél. Énekel. Neked. Kellemes, lágy hangon. Az orrod előtt. Ettől az egésztől lesz még bizamlasabb a dal. A dallamok lágyak, kellemesek, kicsit melankólikusak, kicsit merengőek. És a szöveg pedig nagyon érdekes, leginkább az, ahogy előjönnek a dalban sorra a "képek". Ahogy keveredik a fantáziavilág és a valóság:

"Here comes your ghost again [...] the moon is full [...] And here I sit, Hand on the telephone"

Vagy ahogy megjelennek az emlékek, az apróságok, amik mégis olyan sokat jelentenek:

"Ten years ago I bought you some cufflinks [...] We both know what memories can bring"

Majd amikor kicsivel később már keverednek ezek az emlékek a fantázia–valóság költői képekkel, amikor Joan az őszről, a hóról és a szálloda emlékeiről énekel:

"brown leaves falling around, And snow in your hair [...] Now you're smiling out the window of that crummy hotel, Over Washington Square [...] Our breath comes out white clouds"

Azt hiszem, nyugodt, meditálós esték zenéje ez, amikor egyedül ücsörögsz egy forró teával a kezedben, fejhallgatóval a fejeden és minden gondolatot kiürítesz magadból és csak a húrok pendülésére és Joan csodás hangjára koncetrálsz. Úgy gondolom, kihagyhatatlan darab. 

DIAMONDS & RUST

Joan Baez – Diamonds & Rust (1975)

One Alone.

Rég írtam már, most beteszek egy számot. One Alone. Azt hiszem valami nagyon mély magány vagy szomorúság sugárzik ebből a számból. Olyan bizonytalan az egész. Nagyon szép és magával ragadó. 

Október 17-én

Ma lezajlott a rádiósgyűlés a Politechnikumban – éljen Mr. Black – és szerencsére a lehető legsimábban megkaptam a napot, amit kinéztem magamnak. Sajnos az október 18-i nap nem jöhetett szóba, mivel az szombat lesz, így az IRS4 nem eshet pontosan a nagy nap idejére. Ezért egy nappal előtte lesz, október 17-én, pénteken. Így ez lesz a harmadik egésznapos Vangelis–rádió a Poliban, az IRS* és az IRS2 után.** 

Az IRS4 alapvetően a "Direct" c.  lemez megjelenésének 20. évfordulója alkalmából készül – az évforduló október 18-án van – így a központban ez a lemez fog szerepelni, majdnem minden szünetre fog jutni egy–egy szám a Direct-ről. De lesz még ezen kívül "Blade Runner", "Paris, May 1968", "Spiral", "Conquest of Paradise", "The City" és még sok más. Lesz sok instrumentális és sok éneklős szám, sok kollaboráció (Jon Anderson, Aphrodite's Child, Vanessa Mae és a többiek). Lesznek lassú számok és pörgősek, lesz melankónia és önfeledt bolondozás, lesz ambient és new age és jazz és blues és rock, lesz minden. Változatosság lesz. Olyan műsor lesz, ami reményeim szerint mindenkihez fog legalább egy kicsit szólni. Ezért lesz ez a Kapcsolat Napja. 

Október 17-én.

*Az első Vangelis–rádió Végh Misitől, 2005 végén.

**az IRS3 végül elmaradt.

10000+

Ma rákukkantottam az iTunes Statistician-ra és az azt mutatta nekem, hogy a napokban 10000. alkalommal hallgattam zenét Vangelistől (3 év alatt). Hát ez van, szeretem. :)

Ez pedig a toplista a jelenlegi számokkal:

Vangelis – 10008

Ossian – 6907

Mike Oldfield – 6275

Pokolgép – 3201

Jean Michel Jarre – 2774

A "Nincs Remény sugárút"

Milyen lehet, amikor olyan helyen jársz, amit a legrosszabb rémálmodban sem látnál viszont? Az a hely, ahol a sötétség és a nyomás mázsás szörnyetegként nehezedik mindenre körülötted? Ahol a gondolataid egy pillanat alatt törnek apró szilánkokra?

Milyen lehet egyedül a Reménytelenség Sugárútján kószálni?

Mint egy lidércálomban, ott állsz teljesen egyedül és kiszolgáltatottan, körülötted zúg és ordít éjszaka, embertelenűl szakad az eső és sötét van. Ott állsz egy túlzsúfolt világ, túlzsúfolt városának közepén, a fülledt katlanban, ahol a szakadt házakról az ezernyi neonreklámok villognak minden felé. Ahol nehezen veszed a levegőt, úgy ömlik az eső és homály borul mindenre – hiába világítanak az utcai lámpák, hiába a neonreklámok, hiába üvölt a fény mindenfelől, csak tapogatózol a vakító sötétben, az eső és a zaj mindent magába nyel, mint valami istentelen fekete lyuk. 

Bármerre nézel, csak a végtelen, egyenes út áll előtted, kétoldalt meg a kormos egekig magasodó házak, melyek majd' rád dőlnek, úgy szöknek a vaskos betonfalaik a magasba. Ahogy elindulsz lefelé az út mentén és kerülgeted az embereket, félve nézel a körülötted nyüzsgő tömeg ezer szemébe. Rengeteg alak, némelyik galléros kabátban, arcába húzott kalapban viharzik el melletted, a másik szakadt rongyokban fetreng a sárban, a harmadik meg pont egy fegyvert rejt vissza a kabátja mögé. 

Hallod, ahogy az embertömeg folyamatosan zúg és morajlik körülötted és egyetlen pillanatra sem hallgat el senki. Bárcsak ne hallanád, hiába ordítanak a gépszörnyek a mindenfele, hiába zakatol és dübörög és örjöng a város mindenfele, mégis hallod, mégis kénytelen vagy hallani, amit beszélnek egymássak az emberek. Összesúgnak az út szélén, vitatkoznak, megbeszélnek, egyezkednek, szervezkednek. Nem érted pontosan, hogy mit, de aggasztó hallani ezeket a baljós dumákat. Ki tudja miről lehet szó? Az alvilág katlanjában vagy, ahol bármi történhet. Ahol már semmi sem lehet meglepő. Bármerre mész, bármerre fordítod a fejed, mindig belebotlasz valakibe, akitől kiver a víz. 

Próbálsz tovább állni, tovább és tovább. Érzed, ahogy minden lépéssel közelebb kerülsz valamihez és távolodsz a szabdságot sugárzó fénytől, minden lépéseddel egyre erősebben kalapál a város lüktetése, egyre zajosabb minden és egyre inkább eluralkodik a káosz és a zavartságod az egekbe szökik. Hirtelen, amikor elkezd dübörögni körülötted minden, megremeg a föld, erős fény vakítja el a szemed és égeti az arcodat a meleg, megtorpansz és hunyorogva próbálod kivenni, mi van előtted. Lassan elhalkul és véget ér a dübörgés, a kalapálás, abbamarad a nagy káoszhangulat vagy egyszerűen csak eltompítja a figyelmedet, az az öregember aki szemben áll veled, és – talán – japánul szól hozzád. Nem érted mit povedál, majd egyszer csak elköszön: "Hello." És eltűnik a szemed elől. Eltűnik vele együtt minden. Eláll az eső. Megszűnik a zaj. Felugrasz az ágyadból. Az óra hajnali fél hármat mutat, a hold szelíden világít be az ablakon. Verejtékesen és zihálva bámulsz körbe a holdvilágos szobában. Teljes a nyugalom.

Talán ez lenne a "No Expectation Boulevard", a Reménytelenség sugárútja. Minden bizonnyal Vangelis egyik legkarcosabb és talán egyik legsötétebb zenéje. De miért örvendezik az ember egy ilyen számnak, amiből dől a sötétség..?

Nos, engem nem taszít depresszióba ez a zene, inkább érzem ennek az egésznek az atmoszféráját. Azt hiszem, mindenféleképpen meg kell érteni ezt a zenét – a mondanivalóját – ahhoz, hogy ne egy agyament dübörgésnek tűnjön az egész, hiszen a No Expectation Boulevard tulajdonképpen egy nagy lüktető szekvencer parádé, amibe elvétve, itt-ott vegyülnek más dallamok, teljesen véletlenszerűen felszínre bukkanva. Olyan szám, amiben egymástól teljesen függetlenűl szólalnak meg emberek, akik egymástól teljesen független dolgokról beszélnek. Ott van például Rutger Hauer, akitől németűl halljuk a filmbéli szövegének egy darabkáját. Vagy a rendező, Sir Ridley Scott, aki Vangelisnek üzen valamit a szám közepe környékén. Aztán Laura Metaxa, Oliver Stone, Edward James Olmos és a többiek. 

Innen–onnan felvett és összeszedegetett monológok alkotják a zene szövegét, előkerül a változatosság és mégis, a kissé érthetetlenségükből kifolyólag tökéletes egységgé állnak össze, mintha az egész összetartozna. Ráadásul az egész olyan hatást kelt, mintha valóban ebben a képzeletbeli világban járva hallanánk össze-vissza az emberek beszélgetéseit. És ugyan ez a helyzet a már előbb említett dallamokkal is, amik fel-fel bukannak a szám közben, legyen szó egy szaxofonról, egy tangóharmónikáról vagy az egyik szintetizátorról. És ennek az együttesnek egyszerűen fantasztikus hangulata van, és pont azt világot és hangulatot idézi fel a zene, mint amit a '82-es filmben látott az ember. Ez az egyik dolog, amit a legjobban becsülök a Mesterben: pusztán a zenével képes mesélni...

NO EXPECTATION BOULEVARD

Vangelis – Blade Runner Trilogy, 25th Anniversary (2007)

Egy értékes gondolat.

Annak idején, a 2004-es "Alexander" c. film zenéjéről szóló interjúban, a zeneszerző, Vangelis mondott egy nagyon érdekes dolgot. Elgondolkodtam rajta és rájöttem ezután, hogy teljesen igaza van.

"My best moment is when, before I'm starting, I don't know, what I'm going to do. Because, when you know, what you going to do, you start thinking. And by thinking, you reduce the chances of something which greater than your thoughts. Yourself."

Vangelis

The Lost Christmas Eve (II. felvonás)

Korábban már írtam róla, most viszont kicsit jobban belemélyedek. Tehát a Trans-Siberian Orchestra (továbbiakban TSO), 2004-ben megjelent "The Lost Christmas Eve" című daláról van szó, ami több okból is roppant különleges dal szerintem. Egyrészt tisztán hallatszik rajta az a profi munka, amit belefektettek a szerzők, másrészt egy átgondolt mű az egész. A hangulata roppant erős, kemény gitárjátékokat hallani benne, a dalszöveg pedig lenyűgöző. Egyszóval, egy teljesen magával ragadó dalról van most szó.

Alapvetően két része van ennek a műnek. Az első fele a szokásos vers-refrén kinézetre épül, sejtelmes és titokzatos hangulattal indul a dal és a saját keménységét az első refrénben villantja meg először igazán. Majd amikor véget ér a refrén, visszacsillapodik az egész szám hangulata, a "Christmas Eve" szavakkal és folytatódik a mese. A második refrén után jön egy rövid szünet, egy nyugalmas közjáték szerű rész, ahol egy gyermek hangja boldog karácsonyt kíván. Ami a legérdekesebb, az csak ez után jön. A suttogó hangoktól pontosan 24x hangzik el a "Christmas" szó, innen-onnan. Szentestéről van szó ebben a dalban és a közjátékában pedig egy apró rejtett dolog: a pont huszonnégyszer elhangszó karácsony szó. Nem érdekes? Szeretem az ilyen rejtett apróságokat a zenékben. 

Ezután pedig jön egy fordulat a számban. Egy rövid időre visszatér a dal eleji titokzatosság a számba, itt újra a férfi hang – nagyon kár, hogy nem tudom, ki az illető – énekel, a már "megszokott" stílusban. Viszont a "Children and circumstance" sortól kezdve új erőre kap a zene. Sokkal keményebbé válik az egész. Sőt, nem is hogy keményebbé, inkább emelkedettebb lesz az egész zene hangulata. Érdekes, hogy ettől a sortól egészen a "Start to believe" sorig, két versszakon át egy levegőval énekli a vokalista a dalt. Ez egyrészt szerintem nagyon szép "teljesítmény" – jómagam is próbáltam útána csinálni, de nem ment (oké, hogy semmi közöm nincs az énekléshez) – és ráadásul még dinamikusabbá teszi a dalt ez az apróság.

A következő két versszak (In the night and the dream...) ugrik egyet, még nyiltabbá és hangosabbá válik az ének, a gitár elkezdi a szaggatott játékát, majd még két versszakkal később (And it covers the land...) újból történik egy ilyen ugrás, végül pedig eléri a dal a csúcspontját (4:00). Érdekes, hogy zeneileg nem találunk hihetetlen nagy bravírokat a dalban egészen eddig. Egy akusztikus gitár, két elektromos gitár és a dobok. Semmi szupercifra dallam vagy gitárszóló. Ezzel szemben viszont olyan kemémy és éles és határozott zenét hallunk, amit ritkán, főleg ebben a karácsony témában. Ki hallott már karácsonyi rockoperáról? Karácsonymetálról? Szokatlan koncepció, de miért ne? Itt a végeredmény.

A dal második felének nagyrészét tehát a szaggatott vagy zakatoló, egyhangjegyes gitárdallamok teszik ki. Na de, ha a TSO egy profi csapat hatalmas zenekarral és bődületes énekkarral, akkor miért csak ennyire képesek? Gondolj csak bele, a szöveg itt a lényeg. A történet. Nem szabad elfelejteni, hogy az album egy komplett sztorin vonul végig. Fontos a történet, fontos, hogy a szövegre figyelen a hallgató. Nincsenek bonyolult dallamok, amik elterelnék a figyelmet a nagyszerű szövegről, a meséről, ellenben viszont vannak kemény dallamok, melyek csak úgy lapátólják két kézzel az érzelmeket és a hangulatot a dalba. Egyre és egyre jobban. És végül, amikor végetér a szöveg, elér a dal a tetőponthoz, akkor következik a várt gitárszóló. Ekkor már lehet nagyokat brillírozni, nincs már dalszöveg. Zseniálisan összeszedett koncepció. Ésszerűen átgondolt és logikus az egész. De nem is a logika a lényeg, az csak mellékes.

Máig nem sikerült rájönnöm, hogy a TSO nagy énekkarából ki az az ember, aki ezt a dalt énekli, de biztos vagyok benne, hogy tökéletes választás volt őt ennek a dalnak az énekesének kinevezni. Amikor kell, titokzatos és rejtelmekkel teli a hangja, amikor kell éles és harsány amit énekel. Mint azt korábban már írtam, fantasztikusan beleéli magát a dal atmoszférájába és ez bombajó hatással van az egész előadására, mert egyrészt valóban, mintha mesét hallgatnánk, másrészt másképpen nem lehet megcsinálni azt, ami a dal második felében történik, előidézni azt az egyszerűen lehengerlő hangulatot, amit hallani. Elképesztő számomra, hiszen ezzel az énekkel pillanatok alatt az egekbe szökik az egész dal hangulata. És amikor az utolsó érzelem cseppet is kifacsarta magából az énekes és véget ér az elektromos gitárok végjátéka, visszatérünk a kezdetben hallott ismétldő nyitótémához, és lassan véget ér a The Lost Christmas Eve.   

És miről is szól ez az egész? Érdekes dolog egy olyan – hard rock – zenével találkozni, amiben csak – és kizárólag – pozitív gondolatok vannak, amiben csak az emlékeknek és a szeretet ünnepének van helye. Ez a szám ilyen. A dalszöveg pedig annyira szép és tényleg elgondolkodtató. Engem legalábbis elgondolkodtatott és rájöttem, hogy nagy igazság van benne. Valami hasonlóról szólhat a lényeg:

Ahogy életre kelt, az álom tovább vándorol, kereszül az éjen,

És minden évben egyre gyengédebb lesz,

Mert a gyermekek és az alkalom elragadtatnak ebben a gyerekkori táncban,

Ahogy a világ megfordul és az álmok a földön maradnak.

Jégvirágos ablakok, pislákoló gyertyafények,

És mi valahogy elkezdünk hinni,

Az éjben és az álomban, amely keresztül vág a lármán,

A hó lágy susogásával, ahogy elkezd kibontakozni,

Az éjszaka mélyén; elkezdődik, az érzéssel, amikor a hó olvad el a bőrödön,

És ez beborítja a földet egy álommal, mely oly intenzív, 

Hogy visszavisz mindannyiunkat egy gyermek ártatlanságáig,

És amiről azt hitted, hogy elvesztetted és soha vissza nem kaphatod, 

Hirtelen ott találod

KARÁCSONY SZENTESTÉJÉN.

Azt hiszem ez a legszebb karácsonyi dal, amit hallottam. Egyszerűen észbontó.

p.s.: remélem sikerült jól fordítanom a szöveget.

THE LOST CHRISTMAS EVE

Trans-Siberian Orchestra - The Lost Christmas Eve (2004)

Legenda születik.

legenda

fönév

1) irodt vall Vallási tárgyú, kül. vmely szent életéről szóló csodás történet, ill. ennek műfaja.2) vál Jelentős személy(ek) nagy tetteit (kiszínezve) elbeszélő mű v. szóbeli hagyomány. 
Magyar Értelmező Kéziszótár, 7. kiad. (1987)

---

Általában tehát a legendák évszázadokkal a hőstettek, a hősök cselekedetei után születnek, amikor szájról-szájra, mesélőről-mesélőre terjednek ezek a fantasztikus történetek, amikor már a musztikum teljes leple rájuk nem telepedik. Esetünkben egy kicsit felborul ez a sorrend. Mesénk még meg sem született, de már egy legenda. Titokzatosság és rejtély övezi, de nem azért, mert a múlt homájába vész, hanem, mert még a jövő rejtegeti és titkolja előlünk azt. Bármennyire is már csak két lépes választ el tőle minket, még mindig jócskán ismeretlen és titokzatos. Hallunk ugyan foszlányokat belőle, de homály borítja ezt a legendát. Egyben azonban biztosak lehetünk: ez nem vicc. Halálosan komoly, pokoli erővel és fékezetetlen irmmal tarol mindent. Korábban a Nemesis-en már hallhattunk egy-s-mást. Most folytatódik. Epikus, lehengerlő és vad. Kellemes, lágy és szelíd. Csoda, hogy máris legenda született belőle?

A Two Steps From Hell független zeneszerzői csoport, idén megjelenő "LEGEND" c. albumának előzetes montázsai rövid ízelítőt adnak a majdani lemezen szereplő számokból, melyek nagy valószínüséggel nem adnak majd okot a csalódásra. Ismét találkozhatunk azokkal a fantasztikus kórusokkal, melyek az egekbe képesek röpiteni egy pillanat alatt a zenék hangulatát. Újból hallhatjuk azt a zseniális hangszerelést, ami már a "Nemesis" albumon is fogadott minket. Ezek a párosítások olyan egyedi atmoszférát adnak ezeknek a zenéknek, melyek szerintem igen példanélküliek. A trailer-soundtrack még eléggé gyerekcipőben járó műfaj, ezzel együtt meglehetősen ismeretlen is a legtöbb ember számára. Nem olyan rég működik ez a dolog, miszerint a filmelőzetesekhez nem a filmzenéből vagy más filmek zenéiből vágnak egy aláfestő zenét, hanem megbízott stúdiók direkt erre a célra szerzik azokat. Úgy tűnik beválnak ezek a koncepciók, hiszen ezek a high-end filmelőzetesek azóta sokkal hatásosabbá váltak az esetek többségében, mint azelőtt voltak.

Fussunk csak gyorsan végig a Legend montázsain. Az első promo montázs szépen és meltóságteljesen kezdődik, lágy hegedűszóval, majd néhány dobütés és már is megkomolyodik a hangulat. Bekapcsolódik a nők kórusa, szép óvatosan és sejtelmesen kezdenek énekelni (wordpainting-elni), majd egyszer csak hirtelen kitör magából a zene és máris szárnyal és fényárban úszik minden. Hihetetlen atmoszférája lesz rögtön az egésznek, amolyan szép és emlkedett zenét hallgathatunk. Ezek a másodpercek engem az első pillanattól kezdve megfogtak. Miután vége ennek a részletnek, sorra jönnek a többi zenéből származó kivágatok, szép hegedű játékot hallunk itt, szépet ott, tulajdonképpen egy elég változatos mixet kapunk. Tulajdonképpen ez a célja a montázsnak. A következő, szerintem igen figyelemre méltó részlet 4:15-nél kezdődik. Fergeteges az a kalapáló ritmus ami messze a háttérben megbújva kíséri a tomboló kórust és ezzel a kísérettel egy különleges lüktetést ad az egész számnak, mely ettől roppant lendületessé válik. Ettől a váltástól igencsak meglódul az egész anyag, innen már csak pergős és hevesen rohanó részletek következnek. Még néhány vágás, néhány számból és elérkezünk a mixünk utolsó darabjához, amiről annyit már tudni, hogy a "Hypnotica" címet fogja viselni (6'16"). Erős, gyors és fergeteges zenéről van szó, mely keményen felpörgeti a mixet a végére, így pedig olyan lendülettel ér véget a montázs, hogy az biztosan megmarad az ember emlékezetében. 

A második mix kissé harciasabbnak tűnik számomra, mint az első volt. Elején ugyan csendes és nyugodt, egy lágyan vokálozó női hangot hallunk, melyről az előzőekben nem hallottunk és itt most pergődobok és trombiták kísérik szél nyugodtan. Egy éles ugrás után mintha egy csatatéren találnánk magunkat, pörögnek az események a fejünk felett, gyors és pergő dallamok szólnak, majd hirtelen szünet és néma csend áll be. Pillanatokon belül nyikorgásokkal indul újra a zene, mintha egy horrorfilm betétét hallanánk. Kemény harci dobok szólnak és rettentő sebességgel játszanak a vonósok: újra egy csatatéren vagyunk. Mint ahogy az előző mixben már volt rá példa, itt is a változatosság a lényeg, a csata után egy lágy vonós betétet hallunk, majd ezt követően kezdődik megint egy igen figyelemre méltó rész. Fantasztikus dallamokat hallani itt (2'36"). Majd újra nyugi, visszatér a már hallott leányzó vokálja aki énekel valamit és akit már gitárral is kísérnek. Aztán megint őrület, megint a végletekig pörög minden, majd szép lassan elérünk a második montázs végéhez is. 

Mindebből úgy tűnik, a Legend megint egy igényes, önmagában változatos és sokrétű album lesz – akárcsak a Nemesis volt –, többek között a los angeles-i Captiol Studios és a prágai Capellen Orchestra templomi kórusa közreműködésének köszönhetően. 

Sajnos az album megjelenéséről még nincs semmi hír, a csoport weboldalán még mindig csak a "Coming soon..." felirat várja a látogatót. Türelemmel várunk. 

Addig is, íme a montázsok linkjei:

Legend ( Promo #1 )

Legend ( Promo #2 )

És ahol a "Hypnotica" meghallgatható: A Credits Reel 2008  c. video az összes filmmel, melyben a TSFH zenéit használták fel aláfestő zeneként. Azt hiszem, ebben mindenki talál legalább két olyan filmet, amit már egyszer legalább látott. Elég széles a paletta. 

LEGEND

Two Steps From Hell