Előzetes: BR25

Roppant gyorsan fészkelte be magát minden idők legnagyobbjai közé a 2007-ben megjelent "Blade Runner Trilogy" album. iTunes Stats szerint már most a harmadik leghallgatottabb album nálam. Előtte a Direct és egy Ossian királyság áll.

Na visszatérve: épp úgy, mint a 88-as "Direct" és a '90-es "The City" albumok, ez is csordultig tele van a változatossággal. Nem tudom, hogy csinálja a Mester, de fergeteges keveredés van az egész BR25-ben, minden tekintetben. Ezer féle stílusban szólalnak meg a dalok: new age, blues, jazz, ambient, pop, rock..., ezer féle nyelven szólalnak meg a szereplők: angolul, spanyolul, görögül, kínaiul, franciául, oroszul, lengyelül, németül, arabul, japánul, stb,stb, már-már, mintha egy compilation albumot hallgatna az ember vagy nem is tudom, mit. 

Úgy gondolom, hogy az '94-ben megjelent hivatalos filmzene albumhoz nem kell túlzottan sokat hozzáfűzni, elég nagy kultusz övezi már így is ahhoz, hogy bármi újat tudjak most írni róla hirtelen. Na de lassan a testtel, mert lesz hamarosan részletes album elemzés az egész BR25-ről. Erre föl most ez az egész cikk éppen. :) A második lemezről egyelőre két szám fogott meg igazán, "One Alone" és "Desolation Path". 

A harmadik lemez pedig.. istenemre mondom, Vangelis szerencsére nem esett bele abba a hibába, amibe oly sokan bele tudnak esni: van egy régi jól bevált, nagy sikerű album, vagy szám. Eltelik az idő, fel kéne dolgozni, felfrissíteni, a kornak megfelelő hangzásba hozni. Most nem hozok fel példákat, biztos találkoztál már kedves olvasó te is ilyennel. A BR25 3. lemeze viszont úgy siekrült, hogy egyszerre lett mai értelemben vett "modern" hangzású és egyszerre maradt hű az eredeti '82-ben komponált szerzeményekhez. Olyan szinten, hogy meghallgatod és: "aham, ez Blade Runner". Stílusilag egy az egyben ugyan olyan maradt, mint anno, a hangzásvilága, a hangulata az egész, mintha ugyan úgy 25 éve szerezte volna. És a legmeglepőbb, mármint ami engem meglepett, az a sok "remix" a 3. lemezen. "One More Kiss, Dear" részletek az "Up and Running"-ban például. Vagy ugye Rachel énekel a "Perfume Exotico"-ban és őt utánozza a hegedű a "Spotkanie z Matką"-ban is. És a másik, a sok-sok monológ a zenékben. A gyakran alig érthető beszédek, sustorgások, magyarázgatások. A végtelenül kegyetlen és sötét "No Expectation Boulevard", a csábítóan csengő "Vadavarot", feszülten pattogó "BR Downtown", stb, stb, stb, mind tömve vannak az ilyen monológokkal. Ezen a lemezen ráadásul sok-sok ember megszólal a zenék alatt. Olyanok, akiknek közük volt a filmhez vagy Vangelis-hez. Sir Ridley Scott, Rutger Hauer, Oliver Stone, Roman Polanski, Edward James Olmos, országok nagykövetei és más híres emberei és még sorolhatnám. Némelyik monológ totálisan független az egész zenétől, annak témától, címétől, minden egyébtől, de mégis, olyan, mintha ott lenne a helye, van ami viszont épp egy keretet ad a műnek: "Launch Approval" és "Keep Asking". Hangulatilag tökéletesen bele van illesztve minden a helyére. 

Nem mondom, hogy egy egyszerű vagy könnyű album, de zseniális. Szóval, hamarosan részletesen ís írok a BR25-ről, valahogy úgy, mint annak idején a Direct-ről.