A "Nincs Remény sugárút"

Milyen lehet, amikor olyan helyen jársz, amit a legrosszabb rémálmodban sem látnál viszont? Az a hely, ahol a sötétség és a nyomás mázsás szörnyetegként nehezedik mindenre körülötted? Ahol a gondolataid egy pillanat alatt törnek apró szilánkokra?

Milyen lehet egyedül a Reménytelenség Sugárútján kószálni?

Mint egy lidércálomban, ott állsz teljesen egyedül és kiszolgáltatottan, körülötted zúg és ordít éjszaka, embertelenűl szakad az eső és sötét van. Ott állsz egy túlzsúfolt világ, túlzsúfolt városának közepén, a fülledt katlanban, ahol a szakadt házakról az ezernyi neonreklámok villognak minden felé. Ahol nehezen veszed a levegőt, úgy ömlik az eső és homály borul mindenre – hiába világítanak az utcai lámpák, hiába a neonreklámok, hiába üvölt a fény mindenfelől, csak tapogatózol a vakító sötétben, az eső és a zaj mindent magába nyel, mint valami istentelen fekete lyuk. 

Bármerre nézel, csak a végtelen, egyenes út áll előtted, kétoldalt meg a kormos egekig magasodó házak, melyek majd' rád dőlnek, úgy szöknek a vaskos betonfalaik a magasba. Ahogy elindulsz lefelé az út mentén és kerülgeted az embereket, félve nézel a körülötted nyüzsgő tömeg ezer szemébe. Rengeteg alak, némelyik galléros kabátban, arcába húzott kalapban viharzik el melletted, a másik szakadt rongyokban fetreng a sárban, a harmadik meg pont egy fegyvert rejt vissza a kabátja mögé. 

Hallod, ahogy az embertömeg folyamatosan zúg és morajlik körülötted és egyetlen pillanatra sem hallgat el senki. Bárcsak ne hallanád, hiába ordítanak a gépszörnyek a mindenfele, hiába zakatol és dübörög és örjöng a város mindenfele, mégis hallod, mégis kénytelen vagy hallani, amit beszélnek egymássak az emberek. Összesúgnak az út szélén, vitatkoznak, megbeszélnek, egyezkednek, szervezkednek. Nem érted pontosan, hogy mit, de aggasztó hallani ezeket a baljós dumákat. Ki tudja miről lehet szó? Az alvilág katlanjában vagy, ahol bármi történhet. Ahol már semmi sem lehet meglepő. Bármerre mész, bármerre fordítod a fejed, mindig belebotlasz valakibe, akitől kiver a víz. 

Próbálsz tovább állni, tovább és tovább. Érzed, ahogy minden lépéssel közelebb kerülsz valamihez és távolodsz a szabdságot sugárzó fénytől, minden lépéseddel egyre erősebben kalapál a város lüktetése, egyre zajosabb minden és egyre inkább eluralkodik a káosz és a zavartságod az egekbe szökik. Hirtelen, amikor elkezd dübörögni körülötted minden, megremeg a föld, erős fény vakítja el a szemed és égeti az arcodat a meleg, megtorpansz és hunyorogva próbálod kivenni, mi van előtted. Lassan elhalkul és véget ér a dübörgés, a kalapálás, abbamarad a nagy káoszhangulat vagy egyszerűen csak eltompítja a figyelmedet, az az öregember aki szemben áll veled, és – talán – japánul szól hozzád. Nem érted mit povedál, majd egyszer csak elköszön: "Hello." És eltűnik a szemed elől. Eltűnik vele együtt minden. Eláll az eső. Megszűnik a zaj. Felugrasz az ágyadból. Az óra hajnali fél hármat mutat, a hold szelíden világít be az ablakon. Verejtékesen és zihálva bámulsz körbe a holdvilágos szobában. Teljes a nyugalom.

Talán ez lenne a "No Expectation Boulevard", a Reménytelenség sugárútja. Minden bizonnyal Vangelis egyik legkarcosabb és talán egyik legsötétebb zenéje. De miért örvendezik az ember egy ilyen számnak, amiből dől a sötétség..?

Nos, engem nem taszít depresszióba ez a zene, inkább érzem ennek az egésznek az atmoszféráját. Azt hiszem, mindenféleképpen meg kell érteni ezt a zenét – a mondanivalóját – ahhoz, hogy ne egy agyament dübörgésnek tűnjön az egész, hiszen a No Expectation Boulevard tulajdonképpen egy nagy lüktető szekvencer parádé, amibe elvétve, itt-ott vegyülnek más dallamok, teljesen véletlenszerűen felszínre bukkanva. Olyan szám, amiben egymástól teljesen függetlenűl szólalnak meg emberek, akik egymástól teljesen független dolgokról beszélnek. Ott van például Rutger Hauer, akitől németűl halljuk a filmbéli szövegének egy darabkáját. Vagy a rendező, Sir Ridley Scott, aki Vangelisnek üzen valamit a szám közepe környékén. Aztán Laura Metaxa, Oliver Stone, Edward James Olmos és a többiek. 

Innen–onnan felvett és összeszedegetett monológok alkotják a zene szövegét, előkerül a változatosság és mégis, a kissé érthetetlenségükből kifolyólag tökéletes egységgé állnak össze, mintha az egész összetartozna. Ráadásul az egész olyan hatást kelt, mintha valóban ebben a képzeletbeli világban járva hallanánk össze-vissza az emberek beszélgetéseit. És ugyan ez a helyzet a már előbb említett dallamokkal is, amik fel-fel bukannak a szám közben, legyen szó egy szaxofonról, egy tangóharmónikáról vagy az egyik szintetizátorról. És ennek az együttesnek egyszerűen fantasztikus hangulata van, és pont azt világot és hangulatot idézi fel a zene, mint amit a '82-es filmben látott az ember. Ez az egyik dolog, amit a legjobban becsülök a Mesterben: pusztán a zenével képes mesélni...

NO EXPECTATION BOULEVARD

Vangelis – Blade Runner Trilogy, 25th Anniversary (2007)