Joan és a rozsdás gyémántok.

Gondolom, nem sok embernek árulok el újdonságot azzal, hogy létezik egy könyv, amiben közlik a kedves olvasóval, hogy milyen lemezeket kell feltétlenül meghallgatnia, mielőtt tovább áll ebből a világból. Múlt héten a könyvtárban unatkozván és olvasnivalót keresve bukkantam rá erre a könyvre és elkezdtem lapozgatni, majd az eleje fele ott virított egy oldal Joan Baez első albumáról. Fogalmam sem volt róla, ki ez a lány (abban az időben még lányabb volt), de valamiért felírtam a nevét, hogy majd megnézzem, mit tud ő. 

1960. Az ominózus legelső albumát még nem hallgatam meg ezidáig, ami ebben az évben jelent meg (és erről cikkeztek a könyvben) és amely album a művésznő nevét viseli, de ellenben meghallgattam a 2004-ben kiadott "Greatest Hits" válogatást és azon ott lapult a második helyen a "Diamonds & Rust" c. dal. Az iTunes és a Wikipedia statisztikái alapján ez az egyik legnépszerűbb nótája Joannak, ezért is kutattam fel azt az albumot, mert már az előzetes 30 másodperc nagyon megtetszett. 

15 évvel később: Diamonds & Rust. Most is épp a fülembe csengenek Joan akusztikus gitárjának elbűvölő hangjai. Nagyon szép a felvétel, főleg a szám legelején, ahogy kristálytisztán hallani ahogy – valóban – pengeti a húrokat, húzza az ujjait a rézhúrok érces–érdes, nyikorgós felületén. Egészen közel gitározik az emberhez és közel énekel hozzá, ami annyira "intimmé" teszi a dal hangulatát, ami úgy gondolom elég ritka jelenség. És főleg azért, mert történetet mesél. Énekel. Neked. Kellemes, lágy hangon. Az orrod előtt. Ettől az egésztől lesz még bizamlasabb a dal. A dallamok lágyak, kellemesek, kicsit melankólikusak, kicsit merengőek. És a szöveg pedig nagyon érdekes, leginkább az, ahogy előjönnek a dalban sorra a "képek". Ahogy keveredik a fantáziavilág és a valóság:

"Here comes your ghost again [...] the moon is full [...] And here I sit, Hand on the telephone"

Vagy ahogy megjelennek az emlékek, az apróságok, amik mégis olyan sokat jelentenek:

"Ten years ago I bought you some cufflinks [...] We both know what memories can bring"

Majd amikor kicsivel később már keverednek ezek az emlékek a fantázia–valóság költői képekkel, amikor Joan az őszről, a hóról és a szálloda emlékeiről énekel:

"brown leaves falling around, And snow in your hair [...] Now you're smiling out the window of that crummy hotel, Over Washington Square [...] Our breath comes out white clouds"

Azt hiszem, nyugodt, meditálós esték zenéje ez, amikor egyedül ücsörögsz egy forró teával a kezedben, fejhallgatóval a fejeden és minden gondolatot kiürítesz magadból és csak a húrok pendülésére és Joan csodás hangjára koncetrálsz. Úgy gondolom, kihagyhatatlan darab. 

DIAMONDS & RUST

Joan Baez – Diamonds & Rust (1975)