n.e.boulevard. :: The Music Blog

You rose, you fall.

2009-07-11T18:46:00.005+02:00

Igazából nem titok, hogy legjobban a filmzenét vártam az új Transformers mozi kapcsán. Az első rész filmzenéje ugyanis tartalmazott jópár igéretes dallamot. Szépen kitalált főtéma, hangulatos dallamok, melyekből – ami a legfontosabb – teljesen átjött a lényeg meg film nélkül is. Azon túl, hogy a számokból jól érzékelhető volt az éppen megzenésített téma – az Autobotok témájából például ragyogóan sugárzott a "védelem" hangulata – az album is szépen összeszedett volt, melyen nem chronológiai sorrendben szerepeltek a számok, hanem volt az albumnak is egy saját kis struktúrája. Ezek fényében gondoltam, hogy akkor majd a második részben Mr. Jablonsky kiengedi magából a maradék gőzt és jól megmutatja, milyen az amikor elszabadul az ő agyából az a sok jó dallam és kórusének, ami benne lappangott még ezek után... Nagy túrót.

Milyen lett az új album? Katasztrófa. Hitetlenkedve és értelmetlenkedve hallgattam végig a lemezt, kétségbeesetten kerestem és próbáltam kihámozni az általam várt dallamokat, de a nagy hatásvadász fröcsögésen és szenzációhajhász dübörgésen, hangoskodásokon és zajongáson kívül mást nemigazán találtam. Ez elkeserített. Az hagyján, hogy a film az elejétől a végéig a látványra és a parasztvakításra épít, ez alol a filmzene sem kivétel sajnos. Szomorú volt hallani, hogy az összes szám szinte ugyanarról szól és nem hallgani bennük – dallamokat.

Azt hiszem, eddig egy, számomra értékelhető számot sikerült felfedeznem az albumon, ez pedig az utolsó, az "I Rise, You Fall" c. tétel. Itt sincsen igazából semmi szuperkirívó dolog, e történet csupán egy kis polírozás és ráncfelvarrás eredménye. A szám elején még egy utolsó szösszenetet hallunk abból, ami a filmzene 90%-át kitette. Ha egyfajta összefoglalóként tekintünk erre a számra, akkor ez az első 48 másodperc jelképezheti a történet során lezajlott háborút és csatákat és ezt a témát egy kellemes gitármotívum – mely túl szép ahhoz, hogy csak ennyi időt kapjon a "szerepben" – váltja fel, mely az egésznek a végét szimbolizálja. A még szóló harci dobok és hegedűk mellett bekapcsolódó hölgy éneke teszi ezt a részt teljessé, minekután sugárzik ebből a részből a "biztonság", vége a háborúnak. 1:44 után először csendül fel a kórus hangja, amit immár férfiak énekelnek és emellett ismerős dallamokra is felfigyelhetünk, ugyanis tovább csinosított "No Sacrifice, No Victory" témát hallhatunk. Ez szép lett, de személy szerint én valami monumentálisabban vagy pedig szebbet vártam ide.

Szóval, szólnak a már ismert kattogások és dallamok, majd 2:35-től dalol az új kórus, kiket a női szakasz vezet be és akik az egyre erősödő, zakatoló dobokkal egy sokkal határozottabb atmoszférát adnak az egész számnak, majd 2:55-nél, ott van az a pillanat, amikor az eredeti zenében roppant mélyre mentek az ének kapcsán, roppant mély dallamokat ütöttek meg a kórus tagjai és most viszont hiányzik a zenéből az a pillanat, amikor rátör a hallgatóra az a végtelen biztonságérzet, amikor a kórus a régi szövegében az "shii" részhez ér, roppant mély énekhangjával, amitől ordít a zenéből az, ami a film lényege volt: az Autobotok itt vannak és megvédenek minket. Csak egy gyors kitérő kapcsán, az előbb említett szám, az előző albumon olyan képeket hordozott magában, amint az emberek épp meghajlanak az Autobotok előtt (1:48) és felnéznek rájuk, tiszteletük jeléül (2:25). Abból a számból sugárzik a tisztelet és az alázat. Sajnos ez a szenzációs motívum itt tehát elveszni látszik, pedig a zenekari kíséret szinte térden csúszkál a kórus előtt, hogy roppantsák össze az ember szívét azzal a gyönyörű dallammal. De nem. Viszont érdemes megfigyelni a kemény dobok mellett a kórus hangjának megerősödését 3:05-nél és ne hagyjuk figyelmen kívül a nők énekének kiemelését sem közvetlenül ezt követően. Ez, úgy gondolom, egy szép motívum, ahogy a férfi és a női szakasz váltogatja egymást, amire még egy lapáttal rátesz a hegedűk átírt fináléja, majd a még egy pillanatra felhangosdó kórus, ami a védelem helyett inkább azt hangsúlyozza, hogy az Autobotok felettünk állnak, hatalmuk van és csak aztán jön az, hogy védelmeznek minket. E pillanatokat pedig már a zene és egyben az album vége követ.

ha durva lennék, azt mondtanám, hogy ezt már hallottuk 2 éve. Ami a szám felétől zajlik, az az első rész utolsó számából kiollózott darab, aminek kérdéses, hogy jót tett-e az immár átvariált kórus, az erősebb dobok és a hangyányi dallamváltoztatás. Nem feltétlenül rossz ez így, de mindenféleképpen így más mondanivalója és hangulata lesz az egésznek. Az album tekintetében viszont ez így nagyon kevés. Az az érzésem, hogy nem elég. Ezen az albumon ennek kéne a minimumnak lennie, nem pedig az utolsó reménysugárnak, amibe egy szép filmzenére vágyó hallgatónak jobb híján kapaszkodnia kell. Tele van ez a szám is és az egész album is olyan pár másodperces dallamokkal, melyekből csodálatos témákat lehetett volna varázsolni, de az az érzésem, hogy Stevenek, mintha nem, lett volna mersze megtenni a lépéseket, hogy kifejtse, kidolgozza őket. Kár érte, mert így az új album, a régi Transformers-score közelébe nem ér.

I RISE, YOU FALL

Steve Jablonsky – Transformers: Revenge of the Fallen (2009)

Memento. (Joan and the rusty diamonds)

2009-03-24T21:37:00.007+01:00

I think, I'm not telling much newness for a so much people if I say there is a book, that tells which albums you must have to listen, before you will go away from this world. At last week, when I've explored the library, I found this book and I've started to turn over the pages and at the beginning there was a page, about the first album of Joan Baez. I didn't know anything about her, I didn't know who is this girl really is (in that time she was girlier of course :D ), but I don't know why, I wrote down her name in my Molsekine, in order to, than I could look after her later, and see what she know actually.

1960. I didn't heard her ominous very first album until this time, which released in this year (this was that which I was reading about in the book) and which owns the artist's name as album title, but I've listened to the compalition called "Greatest Hits", released in 2004 and on the second place on this disc, there was the song called, "Diamonds & Rust". As the statistics of iTunes and Wikipedia said, probably this is the most popular piece of Joan and thats why I was looking for this album. I loved the first 30 seconds of it, that I've heard on iTunes.

15 years later: Diamonds & Rust. The fascinating voices of Joan's acoustic guitar are sounding even now into my ears. So beautiful recording, mostly in the beginning of the song, where you can hear crystal-clearly how is she – really – twanging on the guitar and how is she pulling hear fingers on the scratchy, creaky strings. She's playing on the guitar so close to the listener and she singing so close to you too, and that makes the song so familiar, which is a really rare thing as I think. And mostly because, she is telling a story. She's singing a story. For you. On sweet, tender voice. Just under your nose. And it makes the song even more confidental. The melodies are soft, engaging, a litle bit melancholic, a little bit contemplative. And the lyrics are so interesting, mostly how the "images" coming out from the song. How the reality and the fantasy blending together:

"Here comes your ghost again [...] the moon is full [...] And here I sit, Hand on the telephone"

Or how the memories appears. The little things, which means so lot than you thought about that.

"Ten years ago I bought you some cufflinks [...] We both know what memories can bring"

And soon, a little bit later, these memories are going to be blended with the fantasy-reality images when Joan sings about the autumn, the snow and the memories of the hotel:

"brown leaves falling around, And snow in your hair [...] Now you're smiling out the window of that crummy hotel, Over Washington Square [...] Our breath comes out white clouds"

I think, this is the song of calm, meditative evenings, when you're sitting with a mug of hot tea in your hands, with headphones on your head and you are clearing everything, every single thought from yourself and you're concentrating only on the sounds of the strings and on the incredible voice of Joan. In my opinion, this piece is what you must not miss.

DIAMONDS & RUST

Joan Baez – Diamonds & Rust (1975)

Joan és a rozsdás gyémántok.

2009-02-06T22:11:00.012+01:00

Gondolom, nem sok embernek árulok el újdonságot azzal, hogy létezik egy könyv, amiben közlik a kedves olvasóval, hogy milyen lemezeket kell feltétlenül meghallgatnia, mielőtt tovább áll ebből a világból. Múlt héten a könyvtárban unatkozván és olvasnivalót keresve bukkantam rá erre a könyvre és elkezdtem lapozgatni, majd az eleje fele ott virított egy oldal Joan Baez első albumáról. Fogalmam sem volt róla, ki ez a lány (abban az időben még lányabb volt), de valamiért felírtam a nevét, hogy majd megnézzem, mit tud ő.

1960. Az ominózus legelső albumát még nem hallgatam meg ezidáig, ami ebben az évben jelent meg (és erről cikkeztek a könyvben) és amely album a művésznő nevét viseli, de ellenben meghallgattam a 2004-ben kiadott "Greatest Hits" válogatást és azon ott lapult a második helyen a "Diamonds & Rust" c. dal. Az iTunes és a Wikipedia statisztikái alapján ez az egyik legnépszerűbb nótája Joannak, ezért is kutattam fel azt az albumot, mert már az előzetes 30 másodperc nagyon megtetszett.

15 évvel később: Diamonds & Rust. Most is épp a fülembe csengenek Joan akusztikus gitárjának elbűvölő hangjai. Nagyon szép a felvétel, főleg a szám legelején, ahogy kristálytisztán hallani ahogy – valóban – pengeti a húrokat, húzza az ujjait a rézhúrok érces–érdes, nyikorgós felületén. Egészen közel gitározik az emberhez és közel énekel hozzá, ami annyira "intimmé" teszi a dal hangulatát, ami úgy gondolom elég ritka jelenség. És főleg azért, mert történetet mesél. Énekel. Neked. Kellemes, lágy hangon. Az orrod előtt. Ettől az egésztől lesz még bizamlasabb a dal. A dallamok lágyak, kellemesek, kicsit melankólikusak, kicsit merengőek. És a szöveg pedig nagyon érdekes, leginkább az, ahogy előjönnek a dalban sorra a "képek". Ahogy keveredik a fantáziavilág és a valóság:

"Here comes your ghost again [...] the moon is full [...] And here I sit, Hand on the telephone"

Vagy ahogy megjelennek az emlékek, az apróságok, amik mégis olyan sokat jelentenek:

"Ten years ago I bought you some cufflinks [...] We both know what memories can bring"

Majd amikor kicsivel később már keverednek ezek az emlékek a fantázia–valóság költői képekkel, amikor Joan az őszről, a hóról és a szálloda emlékeiről énekel:

"brown leaves falling around, And snow in your hair [...] Now you're smiling out the window of that crummy hotel, Over Washington Square [...] Our breath comes out white clouds"

Azt hiszem, nyugodt, meditálós esték zenéje ez, amikor egyedül ücsörögsz egy forró teával a kezedben, fejhallgatóval a fejeden és minden gondolatot kiürítesz magadból és csak a húrok pendülésére és Joan csodás hangjára koncetrálsz. Úgy gondolom, kihagyhatatlan darab.

DIAMONDS & RUST

Joan Baez – Diamonds & Rust (1975)

One Alone.

2009-01-08T23:48:00.005+01:00

Rég írtam már, most beteszek egy számot. One Alone. Azt hiszem valami nagyon mély magány vagy szomorúság sugárzik ebből a számból. Olyan bizonytalan az egész. Nagyon szép és magával ragadó.

Október 17-én

2008-09-24T20:56:00.009+02:00

Ma lezajlott a rádiósgyűlés a Politechnikumban – éljen Mr. Black – és szerencsére a lehető legsimábban megkaptam a napot, amit kinéztem magamnak. Sajnos az október 18-i nap nem jöhetett szóba, mivel az szombat lesz, így az IRS4 nem eshet pontosan a nagy nap idejére. Ezért egy nappal előtte lesz, október 17-én, pénteken. Így ez lesz a harmadik egésznapos Vangelis–rádió a Poliban, az IRS* és az IRS2 után.**

Az IRS4 alapvetően a "Direct" c. lemez megjelenésének 20. évfordulója alkalmából készül – az évforduló október 18-án van – így a központban ez a lemez fog szerepelni, majdnem minden szünetre fog jutni egy–egy szám a Direct-ről. De lesz még ezen kívül "Blade Runner", "Paris, May 1968", "Spiral", "Conquest of Paradise", "The City" és még sok más. Lesz sok instrumentális és sok éneklős szám, sok kollaboráció (Jon Anderson, Aphrodite's Child, Vanessa Mae és a többiek). Lesznek lassú számok és pörgősek, lesz melankónia és önfeledt bolondozás, lesz ambient és new age és jazz és blues és rock, lesz minden. Változatosság lesz. Olyan műsor lesz, ami reményeim szerint mindenkihez fog legalább egy kicsit szólni. Ezért lesz ez a Kapcsolat Napja.

Október 17-én.

*Az első Vangelis–rádió Végh Misitől, 2005 végén.

**az IRS3 végül elmaradt.

10000+

2008-09-21T22:15:00.006+02:00

Ma rákukkantottam az iTunes Statistician-ra és az azt mutatta nekem, hogy a napokban 10000. alkalommal hallgattam zenét Vangelistől (3 év alatt). Hát ez van, szeretem. :)

Ez pedig a toplista a jelenlegi számokkal:

Vangelis – 10008

Ossian – 6907

Mike Oldfield – 6275

Pokolgép – 3201

Jean Michel Jarre – 2774

A "Nincs Remény sugárút"

2008-09-05T22:58:00.000+02:00

Milyen lehet, amikor olyan helyen jársz, amit a legrosszabb rémálmodban sem látnál viszont? Az a hely, ahol a sötétség és a nyomás mázsás szörnyetegként nehezedik mindenre körülötted? Ahol a gondolataid egy pillanat alatt törnek apró szilánkokra?

Milyen lehet egyedül a Reménytelenség Sugárútján kószálni?

Mint egy lidércálomban, ott állsz teljesen egyedül és kiszolgáltatottan, körülötted zúg és ordít éjszaka, embertelenűl szakad az eső és sötét van. Ott állsz egy túlzsúfolt világ, túlzsúfolt városának közepén, a fülledt katlanban, ahol a szakadt házakról az ezernyi neonreklámok villognak minden felé. Ahol nehezen veszed a levegőt, úgy ömlik az eső és homály borul mindenre – hiába világítanak az utcai lámpák, hiába a neonreklámok, hiába üvölt a fény mindenfelől, csak tapogatózol a vakító sötétben, az eső és a zaj mindent magába nyel, mint valami istentelen fekete lyuk.

Bármerre nézel, csak a végtelen, egyenes út áll előtted, kétoldalt meg a kormos egekig magasodó házak, melyek majd' rád dőlnek, úgy szöknek a vaskos betonfalaik a magasba. Ahogy elindulsz lefelé az út mentén és kerülgeted az embereket, félve nézel a körülötted nyüzsgő tömeg ezer szemébe. Rengeteg alak, némelyik galléros kabátban, arcába húzott kalapban viharzik el melletted, a másik szakadt rongyokban fetreng a sárban, a harmadik meg pont egy fegyvert rejt vissza a kabátja mögé.

Hallod, ahogy az embertömeg folyamatosan zúg és morajlik körülötted és egyetlen pillanatra sem hallgat el senki. Bárcsak ne hallanád, hiába ordítanak a gépszörnyek a mindenfele, hiába zakatol és dübörög és örjöng a város mindenfele, mégis hallod, mégis kénytelen vagy hallani, amit beszélnek egymássak az emberek. Összesúgnak az út szélén, vitatkoznak, megbeszélnek, egyezkednek, szervezkednek. Nem érted pontosan, hogy mit, de aggasztó hallani ezeket a baljós dumákat. Ki tudja miről lehet szó? Az alvilág katlanjában vagy, ahol bármi történhet. Ahol már semmi sem lehet meglepő. Bármerre mész, bármerre fordítod a fejed, mindig belebotlasz valakibe, akitől kiver a víz.

Próbálsz tovább állni, tovább és tovább. Érzed, ahogy minden lépéssel közelebb kerülsz valamihez és távolodsz a szabdságot sugárzó fénytől, minden lépéseddel egyre erősebben kalapál a város lüktetése, egyre zajosabb minden és egyre inkább eluralkodik a káosz és a zavartságod az egekbe szökik. Hirtelen, amikor elkezd dübörögni körülötted minden, megremeg a föld, erős fény vakítja el a szemed és égeti az arcodat a meleg, megtorpansz és hunyorogva próbálod kivenni, mi van előtted. Lassan elhalkul és véget ér a dübörgés, a kalapálás, abbamarad a nagy káoszhangulat vagy egyszerűen csak eltompítja a figyelmedet, az az öregember aki szemben áll veled, és – talán – japánul szól hozzád. Nem érted mit povedál, majd egyszer csak elköszön: "Hello." És eltűnik a szemed elől. Eltűnik vele együtt minden. Eláll az eső. Megszűnik a zaj. Felugrasz az ágyadból. Az óra hajnali fél hármat mutat, a hold szelíden világít be az ablakon. Verejtékesen és zihálva bámulsz körbe a holdvilágos szobában. Teljes a nyugalom.

Talán ez lenne a "No Expectation Boulevard", a Reménytelenség sugárútja. Minden bizonnyal Vangelis egyik legkarcosabb és talán egyik legsötétebb zenéje. De miért örvendezik az ember egy ilyen számnak, amiből dől a sötétség..?

Nos, engem nem taszít depresszióba ez a zene, inkább érzem ennek az egésznek az atmoszféráját. Azt hiszem, mindenféleképpen meg kell érteni ezt a zenét – a mondanivalóját – ahhoz, hogy ne egy agyament dübörgésnek tűnjön az egész, hiszen a No Expectation Boulevard tulajdonképpen egy nagy lüktető szekvencer parádé, amibe elvétve, itt-ott vegyülnek más dallamok, teljesen véletlenszerűen felszínre bukkanva. Olyan szám, amiben egymástól teljesen függetlenűl szólalnak meg emberek, akik egymástól teljesen független dolgokról beszélnek. Ott van például Rutger Hauer, akitől németűl halljuk a filmbéli szövegének egy darabkáját. Vagy a rendező, Sir Ridley Scott, aki Vangelisnek üzen valamit a szám közepe környékén. Aztán Laura Metaxa, Oliver Stone, Edward James Olmos és a többiek.

Innen–onnan felvett és összeszedegetett monológok alkotják a zene szövegét, előkerül a változatosság és mégis, a kissé érthetetlenségükből kifolyólag tökéletes egységgé állnak össze, mintha az egész összetartozna. Ráadásul az egész olyan hatást kelt, mintha valóban ebben a képzeletbeli világban járva hallanánk össze-vissza az emberek beszélgetéseit. És ugyan ez a helyzet a már előbb említett dallamokkal is, amik fel-fel bukannak a szám közben, legyen szó egy szaxofonról, egy tangóharmónikáról vagy az egyik szintetizátorról. És ennek az együttesnek egyszerűen fantasztikus hangulata van, és pont azt világot és hangulatot idézi fel a zene, mint amit a '82-es filmben látott az ember. Ez az egyik dolog, amit a legjobban becsülök a Mesterben: pusztán a zenével képes mesélni...

NO EXPECTATION BOULEVARD

Vangelis – Blade Runner Trilogy, 25th Anniversary (2007)

Egy értékes gondolat.

2008-08-18T20:32:00.003+02:00

Annak idején, a 2004-es "Alexander" c. film zenéjéről szóló interjúban, a zeneszerző, Vangelis mondott egy nagyon érdekes dolgot. Elgondolkodtam rajta és rájöttem ezután, hogy teljesen igaza van.

"My best moment is when, before I'm starting, I don't know, what I'm going to do. Because, when you know, what you going to do, you start thinking. And by thinking, you reduce the chances of something which greater than your thoughts. Yourself."

Vangelis

The Lost Christmas Eve (II. felvonás)

2008-08-10T22:10:00.003+02:00

Korábban már írtam róla, most viszont kicsit jobban belemélyedek. Tehát a Trans-Siberian Orchestra (továbbiakban TSO), 2004-ben megjelent "The Lost Christmas Eve" című daláról van szó, ami több okból is roppant különleges dal szerintem. Egyrészt tisztán hallatszik rajta az a profi munka, amit belefektettek a szerzők, másrészt egy átgondolt mű az egész. A hangulata roppant erős, kemény gitárjátékokat hallani benne, a dalszöveg pedig lenyűgöző. Egyszóval, egy teljesen magával ragadó dalról van most szó.

Alapvetően két része van ennek a műnek. Az első fele a szokásos vers-refrén kinézetre épül, sejtelmes és titokzatos hangulattal indul a dal és a saját keménységét az első refrénben villantja meg először igazán. Majd amikor véget ér a refrén, visszacsillapodik az egész szám hangulata, a "Christmas Eve" szavakkal és folytatódik a mese. A második refrén után jön egy rövid szünet, egy nyugalmas közjáték szerű rész, ahol egy gyermek hangja boldog karácsonyt kíván. Ami a legérdekesebb, az csak ez után jön. A suttogó hangoktól pontosan 24x hangzik el a "Christmas" szó, innen-onnan. Szentestéről van szó ebben a dalban és a közjátékában pedig egy apró rejtett dolog: a pont huszonnégyszer elhangszó karácsony szó. Nem érdekes? Szeretem az ilyen rejtett apróságokat a zenékben.

Ezután pedig jön egy fordulat a számban. Egy rövid időre visszatér a dal eleji titokzatosság a számba, itt újra a férfi hang – nagyon kár, hogy nem tudom, ki az illető – énekel, a már "megszokott" stílusban. Viszont a "Children and circumstance" sortól kezdve új erőre kap a zene. Sokkal keményebbé válik az egész. Sőt, nem is hogy keményebbé, inkább emelkedettebb lesz az egész zene hangulata. Érdekes, hogy ettől a sortól egészen a "Start to believe" sorig, két versszakon át egy levegőval énekli a vokalista a dalt. Ez egyrészt szerintem nagyon szép "teljesítmény" – jómagam is próbáltam útána csinálni, de nem ment (oké, hogy semmi közöm nincs az énekléshez) – és ráadásul még dinamikusabbá teszi a dalt ez az apróság.

A következő két versszak (In the night and the dream...) ugrik egyet, még nyiltabbá és hangosabbá válik az ének, a gitár elkezdi a szaggatott játékát, majd még két versszakkal később (And it covers the land...) újból történik egy ilyen ugrás, végül pedig eléri a dal a csúcspontját (4:00). Érdekes, hogy zeneileg nem találunk hihetetlen nagy bravírokat a dalban egészen eddig. Egy akusztikus gitár, két elektromos gitár és a dobok. Semmi szupercifra dallam vagy gitárszóló. Ezzel szemben viszont olyan kemémy és éles és határozott zenét hallunk, amit ritkán, főleg ebben a karácsony témában. Ki hallott már karácsonyi rockoperáról? Karácsonymetálról? Szokatlan koncepció, de miért ne? Itt a végeredmény.

A dal második felének nagyrészét tehát a szaggatott vagy zakatoló, egyhangjegyes gitárdallamok teszik ki. Na de, ha a TSO egy profi csapat hatalmas zenekarral és bődületes énekkarral, akkor miért csak ennyire képesek? Gondolj csak bele, a szöveg itt a lényeg. A történet. Nem szabad elfelejteni, hogy az album egy komplett sztorin vonul végig. Fontos a történet, fontos, hogy a szövegre figyelen a hallgató. Nincsenek bonyolult dallamok, amik elterelnék a figyelmet a nagyszerű szövegről, a meséről, ellenben viszont vannak kemény dallamok, melyek csak úgy lapátólják két kézzel az érzelmeket és a hangulatot a dalba. Egyre és egyre jobban. És végül, amikor végetér a szöveg, elér a dal a tetőponthoz, akkor következik a várt gitárszóló. Ekkor már lehet nagyokat brillírozni, nincs már dalszöveg. Zseniálisan összeszedett koncepció. Ésszerűen átgondolt és logikus az egész. De nem is a logika a lényeg, az csak mellékes.

Máig nem sikerült rájönnöm, hogy a TSO nagy énekkarából ki az az ember, aki ezt a dalt énekli, de biztos vagyok benne, hogy tökéletes választás volt őt ennek a dalnak az énekesének kinevezni. Amikor kell, titokzatos és rejtelmekkel teli a hangja, amikor kell éles és harsány amit énekel. Mint azt korábban már írtam, fantasztikusan beleéli magát a dal atmoszférájába és ez bombajó hatással van az egész előadására, mert egyrészt valóban, mintha mesét hallgatnánk, másrészt másképpen nem lehet megcsinálni azt, ami a dal második felében történik, előidézni azt az egyszerűen lehengerlő hangulatot, amit hallani. Elképesztő számomra, hiszen ezzel az énekkel pillanatok alatt az egekbe szökik az egész dal hangulata. És amikor az utolsó érzelem cseppet is kifacsarta magából az énekes és véget ér az elektromos gitárok végjátéka, visszatérünk a kezdetben hallott ismétldő nyitótémához, és lassan véget ér a The Lost Christmas Eve.

És miről is szól ez az egész? Érdekes dolog egy olyan – hard rock – zenével találkozni, amiben csak – és kizárólag – pozitív gondolatok vannak, amiben csak az emlékeknek és a szeretet ünnepének van helye. Ez a szám ilyen. A dalszöveg pedig annyira szép és tényleg elgondolkodtató. Engem legalábbis elgondolkodtatott és rájöttem, hogy nagy igazság van benne. Valami hasonlóról szólhat a lényeg:

Ahogy életre kelt, az álom tovább vándorol, kereszül az éjen,

És minden évben egyre gyengédebb lesz,

Mert a gyermekek és az alkalom elragadtatnak ebben a gyerekkori táncban,

Ahogy a világ megfordul és az álmok a földön maradnak.

Jégvirágos ablakok, pislákoló gyertyafények,

És mi valahogy elkezdünk hinni,

Az éjben és az álomban, amely keresztül vág a lármán,

A hó lágy susogásával, ahogy elkezd kibontakozni,

Az éjszaka mélyén; elkezdődik, az érzéssel, amikor a hó olvad el a bőrödön,

És ez beborítja a földet egy álommal, mely oly intenzív,

Hogy visszavisz mindannyiunkat egy gyermek ártatlanságáig,

És amiről azt hitted, hogy elvesztetted és soha vissza nem kaphatod,

Hirtelen ott találod

KARÁCSONY SZENTESTÉJÉN.

Azt hiszem ez a legszebb karácsonyi dal, amit hallottam. Egyszerűen észbontó.

p.s.: remélem sikerült jól fordítanom a szöveget.

THE LOST CHRISTMAS EVE

Trans-Siberian Orchestra - The Lost Christmas Eve (2004)

Legenda születik.

2008-06-30T10:59:00.012+02:00

legenda

fönév

1) irodt vall Vallási tárgyú, kül. vmely szent életéről szóló csodás történet, ill. ennek műfaja.2) vál Jelentős személy(ek) nagy tetteit (kiszínezve) elbeszélő mű v. szóbeli hagyomány.
Magyar Értelmező Kéziszótár, 7. kiad. (1987)

Általában tehát a legendák évszázadokkal a hőstettek, a hősök cselekedetei után születnek, amikor szájról-szájra, mesélőről-mesélőre terjednek ezek a fantasztikus történetek, amikor már a musztikum teljes leple rájuk nem telepedik. Esetünkben egy kicsit felborul ez a sorrend. Mesénk még meg sem született, de már egy legenda. Titokzatosság és rejtély övezi, de nem azért, mert a múlt homájába vész, hanem, mert még a jövő rejtegeti és titkolja előlünk azt. Bármennyire is már csak két lépes választ el tőle minket, még mindig jócskán ismeretlen és titokzatos. Hallunk ugyan foszlányokat belőle, de homály borítja ezt a legendát. Egyben azonban biztosak lehetünk: ez nem vicc. Halálosan komoly, pokoli erővel és fékezetetlen irmmal tarol mindent. Korábban a Nemesis-en már hallhattunk egy-s-mást. Most folytatódik. Epikus, lehengerlő és vad. Kellemes, lágy és szelíd. Csoda, hogy máris legenda született belőle?

A Two Steps From Hell független zeneszerzői csoport, idén megjelenő "LEGEND" c. albumának előzetes montázsai rövid ízelítőt adnak a majdani lemezen szereplő számokból, melyek nagy valószínüséggel nem adnak majd okot a csalódásra. Ismét találkozhatunk azokkal a fantasztikus kórusokkal, melyek az egekbe képesek röpiteni egy pillanat alatt a zenék hangulatát. Újból hallhatjuk azt a zseniális hangszerelést, ami már a "Nemesis" albumon is fogadott minket. Ezek a párosítások olyan egyedi atmoszférát adnak ezeknek a zenéknek, melyek szerintem igen példanélküliek. A trailer-soundtrack még eléggé gyerekcipőben járó műfaj, ezzel együtt meglehetősen ismeretlen is a legtöbb ember számára. Nem olyan rég működik ez a dolog, miszerint a filmelőzetesekhez nem a filmzenéből vagy más filmek zenéiből vágnak egy aláfestő zenét, hanem megbízott stúdiók direkt erre a célra szerzik azokat. Úgy tűnik beválnak ezek a koncepciók, hiszen ezek a high-end filmelőzetesek azóta sokkal hatásosabbá váltak az esetek többségében, mint azelőtt voltak.

Fussunk csak gyorsan végig a Legend montázsain. Az első promo montázs szépen és meltóságteljesen kezdődik, lágy hegedűszóval, majd néhány dobütés és már is megkomolyodik a hangulat. Bekapcsolódik a nők kórusa, szép óvatosan és sejtelmesen kezdenek énekelni (wordpainting-elni), majd egyszer csak hirtelen kitör magából a zene és máris szárnyal és fényárban úszik minden. Hihetetlen atmoszférája lesz rögtön az egésznek, amolyan szép és emlkedett zenét hallgathatunk. Ezek a másodpercek engem az első pillanattól kezdve megfogtak. Miután vége ennek a részletnek, sorra jönnek a többi zenéből származó kivágatok, szép hegedű játékot hallunk itt, szépet ott, tulajdonképpen egy elég változatos mixet kapunk. Tulajdonképpen ez a célja a montázsnak. A következő, szerintem igen figyelemre méltó részlet 4:15-nél kezdődik. Fergeteges az a kalapáló ritmus ami messze a háttérben megbújva kíséri a tomboló kórust és ezzel a kísérettel egy különleges lüktetést ad az egész számnak, mely ettől roppant lendületessé válik. Ettől a váltástól igencsak meglódul az egész anyag, innen már csak pergős és hevesen rohanó részletek következnek. Még néhány vágás, néhány számból és elérkezünk a mixünk utolsó darabjához, amiről annyit már tudni, hogy a "Hypnotica" címet fogja viselni (6'16"). Erős, gyors és fergeteges zenéről van szó, mely keményen felpörgeti a mixet a végére, így pedig olyan lendülettel ér véget a montázs, hogy az biztosan megmarad az ember emlékezetében.

A második mix kissé harciasabbnak tűnik számomra, mint az első volt. Elején ugyan csendes és nyugodt, egy lágyan vokálozó női hangot hallunk, melyről az előzőekben nem hallottunk és itt most pergődobok és trombiták kísérik szél nyugodtan. Egy éles ugrás után mintha egy csatatéren találnánk magunkat, pörögnek az események a fejünk felett, gyors és pergő dallamok szólnak, majd hirtelen szünet és néma csend áll be. Pillanatokon belül nyikorgásokkal indul újra a zene, mintha egy horrorfilm betétét hallanánk. Kemény harci dobok szólnak és rettentő sebességgel játszanak a vonósok: újra egy csatatéren vagyunk. Mint ahogy az előző mixben már volt rá példa, itt is a változatosság a lényeg, a csata után egy lágy vonós betétet hallunk, majd ezt követően kezdődik megint egy igen figyelemre méltó rész. Fantasztikus dallamokat hallani itt (2'36"). Majd újra nyugi, visszatér a már hallott leányzó vokálja aki énekel valamit és akit már gitárral is kísérnek. Aztán megint őrület, megint a végletekig pörög minden, majd szép lassan elérünk a második montázs végéhez is.

Mindebből úgy tűnik, a Legend megint egy igényes, önmagában változatos és sokrétű album lesz – akárcsak a Nemesis volt –, többek között a los angeles-i Captiol Studios és a prágai Capellen Orchestra templomi kórusa közreműködésének köszönhetően.

Sajnos az album megjelenéséről még nincs semmi hír, a csoport weboldalán még mindig csak a "Coming soon..." felirat várja a látogatót. Türelemmel várunk.

Addig is, íme a montázsok linkjei:

Legend ( Promo #1 )

Legend ( Promo #2 )

És ahol a "Hypnotica" meghallgatható: A Credits Reel 2008 c. video az összes filmmel, melyben a TSFH zenéit használták fel aláfestő zeneként. Azt hiszem, ebben mindenki talál legalább két olyan filmet, amit már egyszer legalább látott. Elég széles a paletta.

LEGEND

Two Steps From Hell

Körmenet a címe.

2008-06-20T22:49:00.009+02:00

Procession. Éjszaka, séta egy óvárosban. Ahogyan azt a bőgő és a harmónika meséli.

Gong. Kinyitod a szemedet. Elnézel balra. Elnézel jobbra. És elindulsz.

Lassan, komótosan sétálsz a macskakövekkel kirakott utcán, vasból kovácsolt utcai lámpák és kovácsolt vázas padok között. Feletted csillagos az ég és nyugalom tehénkedik a környékere. Végig nézel egy-egy öreg házon, amint éjszaka a fények játszanak a falán. Lassan sétálsz tovább. Szűk az utca, körülötted az ódon házak, amikre egyszerűnen öröm ránézni. Szépek, melyek magukon viselik a hosszú múltat, az időt, a történeteket. Néha egy-egy ember elsétál melletted, te rájuknézel, majd elégedetten, szótlanul ballgasz tovább, nézelődsz és tűnődsz a nap végén a régmúlt dolgain, hiszen visszacsöppentél a múltba.

Ahogy haladsz, és halad a zene, egyre több ember lesz körülötted (néha felhangzik a kórus). Majd elérsz egy kicsi térre (2'46"), egy kereszteződéshez, ahol utcák futnak egymásba. E rövid álldogálás és nézelődés után elindulsz és sétálsz tovább (3'16").

Ám közben valami megváltozott. Ez már egy másik utca. Egyszer csak az eddigi bőgő hangját felváltja most egy tangóharmónika játéka (3'35"). Gyönyörű játékot hallunk tőle. A lassú és komótos dallamok némiképp felpezsdülnek ott, ahol a bőgőnknek eddig egy hangjegye volt, most ott a harmónika három másikat játszik, sűrít egybe (3:57). Annyira egyszerű és pici csavar, de épp elég ahhoz, hogy különlegessé tegye a zenét. Felhívja a figyelmet, hogy itt már változás lesz. Ezt követően pedig új váltás jön, rövid időre képbe lép a szájharmónika (4'11"). Új helyen jársz. Nyilvánvaló. Gyönyörű helyen, hiszen annyira komótos és nyugodt az egész zene. Épp talán egy utcai zenész jászik éppen melletted.

Immár bekapcsolódik egy kórus is, megváltozik a zene témája, pergődobokat hallani és szép lassn elkezd alulról építkezni a zene. Egyre szélesebb előttünk az utca. A távolban, a házak között egy távoli torony csúcsa. Ahogy haladsz, egyszercsak kiérsz egy hatalmas térre, ahol egy roppant katedrális áll előtted, pompás fényárban úszva (6'04"). Sétálsz felé, és a tornyai egyre és egyre csak feléd magasodnak. És csak magasabb és magasabb és nagyobb és nagyobb lesz, ahogy közeledsz felé. (6'49"). Rettentő tornyai az egekbe szöknek feletted, már-már azt hiszed, hogy rád fognak dőlni. Szobrok, domborművek a falakon mindenütt és csak mész és mész tovább feléje. Egyre hangosabb a zene, egyre emelkedettebben, szólnak a hangszerek, a kórus, a dobok, a trombiták, a vonósok. Majd egyszercsak megállsz előtte és bámulod a látványt (7'05"). Csodálod a hatalmas templom iszonyú homlokzatát, a rózsaablakot, a szobrokat, a domborműveket, a vízköpőket, melyek egész sor történeteket mesélnek el. Körülötted pedig az emberek úgy suhannak, mint akiknek ezer meg ezer dolguk volna (fogmosó effekt). Pár pillanat és a rövid ácsorgás után szépen újra elindulsz és besétálsz a templom hatamlas kapuján és szép lassan eltűnsz benn a sötétségben. Vége a napnak.

"Is the city open?

C'est beau, Romain. C'est beau."

Hallgasd csak meg, amikor Budapest (vagy valamelyik város) egyik régi, óváros szerű részén sétálgatsz. Fantasztikus zene, hihetetlen hangulat. Meghallgathatod otthon is kényelmesen feküdve. Elképzeled és ott vagy. Éjszaka a Városban.

PROCESSION

Vangelis - The City (1990)

Előzetes: BR25

2008-06-10T21:19:00.003+02:00

Roppant gyorsan fészkelte be magát minden idők legnagyobbjai közé a 2007-ben megjelent "Blade Runner Trilogy" album. iTunes Stats szerint már most a harmadik leghallgatottabb album nálam. Előtte a Direct és egy Ossian királyság áll.

Na visszatérve: épp úgy, mint a 88-as "Direct" és a '90-es "The City" albumok, ez is csordultig tele van a változatossággal. Nem tudom, hogy csinálja a Mester, de fergeteges keveredés van az egész BR25-ben, minden tekintetben. Ezer féle stílusban szólalnak meg a dalok: new age, blues, jazz, ambient, pop, rock..., ezer féle nyelven szólalnak meg a szereplők: angolul, spanyolul, görögül, kínaiul, franciául, oroszul, lengyelül, németül, arabul, japánul, stb,stb, már-már, mintha egy compilation albumot hallgatna az ember vagy nem is tudom, mit.

Úgy gondolom, hogy az '94-ben megjelent hivatalos filmzene albumhoz nem kell túlzottan sokat hozzáfűzni, elég nagy kultusz övezi már így is ahhoz, hogy bármi újat tudjak most írni róla hirtelen. Na de lassan a testtel, mert lesz hamarosan részletes album elemzés az egész BR25-ről. Erre föl most ez az egész cikk éppen. :) A második lemezről egyelőre két szám fogott meg igazán, "One Alone" és "Desolation Path".

A harmadik lemez pedig.. istenemre mondom, Vangelis szerencsére nem esett bele abba a hibába, amibe oly sokan bele tudnak esni: van egy régi jól bevált, nagy sikerű album, vagy szám. Eltelik az idő, fel kéne dolgozni, felfrissíteni, a kornak megfelelő hangzásba hozni. Most nem hozok fel példákat, biztos találkoztál már kedves olvasó te is ilyennel. A BR25 3. lemeze viszont úgy siekrült, hogy egyszerre lett mai értelemben vett "modern" hangzású és egyszerre maradt hű az eredeti '82-ben komponált szerzeményekhez. Olyan szinten, hogy meghallgatod és: "aham, ez Blade Runner". Stílusilag egy az egyben ugyan olyan maradt, mint anno, a hangzásvilága, a hangulata az egész, mintha ugyan úgy 25 éve szerezte volna. És a legmeglepőbb, mármint ami engem meglepett, az a sok "remix" a 3. lemezen. "One More Kiss, Dear" részletek az "Up and Running"-ban például. Vagy ugye Rachel énekel a "Perfume Exotico"-ban és őt utánozza a hegedű a "Spotkanie z Matką"-ban is. És a másik, a sok-sok monológ a zenékben. A gyakran alig érthető beszédek, sustorgások, magyarázgatások. A végtelenül kegyetlen és sötét "No Expectation Boulevard", a csábítóan csengő "Vadavarot", feszülten pattogó "BR Downtown", stb, stb, stb, mind tömve vannak az ilyen monológokkal. Ezen a lemezen ráadásul sok-sok ember megszólal a zenék alatt. Olyanok, akiknek közük volt a filmhez vagy Vangelis-hez. Sir Ridley Scott, Rutger Hauer, Oliver Stone, Roman Polanski, Edward James Olmos, országok nagykövetei és más híres emberei és még sorolhatnám. Némelyik monológ totálisan független az egész zenétől, annak témától, címétől, minden egyébtől, de mégis, olyan, mintha ott lenne a helye, van ami viszont épp egy keretet ad a műnek: "Launch Approval" és "Keep Asking". Hangulatilag tökéletesen bele van illesztve minden a helyére.

Nem mondom, hogy egy egyszerű vagy könnyű album, de zseniális. Szóval, hamarosan részletesen ís írok a BR25-ről, valahogy úgy, mint annak idején a Direct-ről.

Direkt.

2008-06-02T21:06:00.008+02:00

Végre megérkezett! Huhéjj! Sok őrlődést, stresszt követően, miután kihívtam magam ellen az időt, ma este amikor fáradtan hazatámborogtam a melóból, az asztalomon várt egy boríték, benne ezzel a kinccsel, amiből azóta sem láttam sehol másik példányt. Kicsit megsárgult, kicsit régi, kicsit ujságból kiollózott, kicsit direkt, kicsit 20 éves és kicsit nagyobb az A/4 méretnél. Csodás. 10 dolcsi helyett ugyan 8 és fél font lett a vége, de majd ha jól bekerezetetem és kirakom a szobám falára, mint szent ereklyét, akkor már ez is mindegy lesz. :)) Még egy bakelitet kell beszereznem szintén bekeretezve a falra és akkor nyugodt leszek. Talán. :)

Addig pedig ezt zsenializmust vákuum-bélelésű atombiztos páncélszekrénybe teszem, és köszönöm, hogy próbáltatok segíteni a kifizetés megoldásában.

Hamarosan új úton.

2008-05-27T23:12:00.003+02:00

Hamarosan elindul az új blog. Idő kérdése. Az új blog, ami magában fogja vinni ez a zeneblogot is és sok más témát is fel fog ölelni. A fenti kis szösszenet szerint valami ilyesmi lesz a fejléce az ominózus site-nak. Vagy nem.

A neve már 99%-ig biztos. "n.e.boulevard." Vangelis nyomán. :)

Nemesis.

2008-05-08T19:15:00.008+02:00

Volt egy idő, amikor nagyon megfogtak a "nagy" filmek trailerei alatt szóló zenék. Felkerestem pár számot közülük a neten és sikerült is megtalálnom azokat, amiket kerestem. Máig vannak közöttük, melyek nagy kedvenceimmé váltak. Aztán idővel eljutottam a "Two Steps from Hell" munkáihoz. A honlapjukon bele lehet hallgatni az albumaikba, általában mindről van egy kb 10 perces montázs, ami streammel meghallgatható. Namármost, amit hallottam a Nemesis albumból az lazán szólva is leborított a székről. Egyszerűen fantasztikus.

Ma végre meghallgattam az egész "Nemesis" albumot. Úgy gondolom, ha egy picit is hajlasz a neo-gregorian like kórussal átitatott, műtermi, epikus zenék felé, akkor ettől kapásból helyben leszakad a szád, ezt garantálom. Amit lenyomnak benne a srácok az nagyon dicséretes. Hihetetlenül dallamos és felemelő melódiákat írtak erre a lemezre. Ha kell kis lelket akarsz önteni magadba valamiért vagy akár csak némi lelkesítés kell, ezek a zenék tuti rásegítenek. Hihetetlen dinamikájuk van. Persze nem csoda, hiszen a legnagyobb mozifilmek trailereihez szerzik őket, kell hát az epikum beléjük.

Megtaláltam YouTubén az egyik számot az albumról, "Tristan" címmel, ami szerintem a legjobb a lemezen. Persze nem csúcsminőségű a hang, de talán átjön belőle, aminek át kell jönnie.

Tiszteld a Szelet!

2008-04-28T19:44:00.005+02:00

RESPECT THE WIND

Edward & Alex Van Halen - Twister (1996)

Csak pislogtam, mint a hal a szatyorban, amikor meghallottam ezt a számot. Nem akartam elhinni, hogy lehet olyan hangokat kicsalni egy gitárbol, mint amik ebben a számban felcsendülnek. Egész normálisan kezdődik a zene, zongora alappal, meg egy szokványos elektromos gitár szolóval. Aztán nemegészen tíz másodperc múlva leszakad az áll. Egy nagyon durva torzítas éri a gitárt es rájön az ember, hogy "hűha" itt valami érdekes dolog lesz.

A zenét az 1996-os Twister c. film számára írták a Van Halen testvérek és szólt a film végefőcíme alatt. Szerintem nem kell nagyon sokat agyalni rajta hogy valóban mesteri zene ez. Amit hallani alatta, az magáért beszél.

A mai napig eldobom az agyam, amikor 2:14-nel (az alábbi videóban 3:31-nél) Van Halen bácsi megkaparássza a gitárja húrjait, majd olyan hangokat csal ki belőlük, mintha épp egy motorkerékpár motorját próbálná berugni, miközben teljesen letaglózó módon mintha épp fordítva pendülnének a húrok, hiszen a hangjuk nem mélyebb lesz a pendítes utan, hanem épp magasabb, ráadásul épp e kettő között liftezik. Mindegy, én ezt nem tudom normálisan leírni, ezt úgyis hallani kell. Annak idején, amikor Oldfield után kedvet kaptam a gitározáshoz, rájöttem, ha én egyszer nekiállok gitározni, akkor fogom elérni a célom, ha ezt a számot csípőből el tudom játszani. Az a rengeteg nyújtás, hajlítás, termolo huzigálás, torzítás és effekt hegyek amik ebben a számban vannak, teljesen lenyűgoznek. Egyszerűen elképesztő. Ezen túl ez a zene egy nagyon brutális és tekintélyt parancsoló, erős hangulattal, valamint valahol egy nagyon fontos üzenettel bír.

Nem is csoda, hiszen a cím kötelez: Tiszteld a Szelet!

Persze nem valami jó a hang minősége, de azért érdemes meghallgatni. 1:25 után kezdődik az amiről beszéltem.

Találkozás az anyával.

2008-04-14T16:49:00.003+02:00

Mivelhogy, ez a szám címe. Lengyelül ezt jelenti a "Spotkanie z Matka". Igazából egy olyan kellemes és halk zene, mint sok más Vangelis szám. Jó érzés hallgatni. Megnyugtat. Lassú, nyugodt tempó. Az egész szám egy erősen átdolgozott "Rachel's Song" főtémára épül. Ezt a főtémát az eredeti '94-es számban még egy hölgy énekli, itt már csak a hangszer követi a dallamot. Ebben eléggé hasonlít az előtte lévő számra, a "Perfume Exotico"-ra, azzal a különbségel, hogy ott még felismerhető a hölgy énekhangja. Itt inkább ilyen hegedűszerű a dallam. Szóval, csak semmi indulat, semmi feszültség.. hárfajátékok, akusztikus gitár a háttérben, hegedű és nulla darab dubütés. A háttérben pedig néha Roman Polanski beszél lengyelül. Polanski adta már a hangját Vangelis szerzeményeihez, 17 évvel ezelőtt a "The City" c. lemezben is az ő hangját hallottuk. Visszatérve a szövegre, nem értem miről beszél, de azt hiszem, a zene szempontjából nem is annyira lényeges. Mesél valamit, nem érteni mit, a hangja is kicsit nehezen érthető, amellett is, hogy a nyelvet nem értem. Egy szót értettem meg, a "matka"-t, mert az benne van címben. :) Közben persze utána jártam, mi ez a szöveg és kiderült, hogy Polanksi a "Spotkanie z Matka" c. lengyel versből szaval részeket. A cikk végén összegyűjtöttem az idézett részleteket az eredeti versből. Remélem jól..

Rájöttem, hogy szeretem az olyan zenéket, amik ugyan instrumentálisok, de van bennük egy alig vagy egyáltalán nem érthető monológ, akár a Jean Michel Jarre & Vangelis féle "Alpha"-ban. Na ez még egy érdekes dolog, kíváncsi lennék, hogy valóban játszottak-e együtt Jarre-ék, vagy ez csak valami urban legend-e. Minden esetre, az Alpha jól sikerült. Na visszatérve a "Spotkanie z Matka"-ra, amilyen észrevétlenül kezdődött a szám, öt perc múlva épp oly észrevétlenül be is fejeződik. Kellemes nyugodt esték zenéje ez. Tessék meghallgatni alant.

"Ona mi pierwsza pokazała księżyc

i pierwszy śnieg na świerkach,

i pierwszy deszcz.

Byłem wtedy mały jak muszelka,

a czarna suknia matki szumiała jak Morze Czarne.

Noc.

Dopala się nafta w lampce.

Lamentuje nad uchem komar.

Może to ty, matko, na niebie

jesteś tymi gwiazdami kilkoma?

Albo na jeziorze żaglem białym?

Albo fala w brzegi pochyłe?

Może twoje dłonie posypały

mój manuskrypt gwiaździstym pyłem?

[...]

Rozświeciły się świeceniem wielkim

chmury, dziuple, żołędzie i sęki --

jakby cały świat był srebrnym świerkiem,

srebrnym bąkiem grającym piosenki.

Listki drżeć zaczynają,

ptaki w ton uderzają

[...]

Świeczki takie kupowała mama,

One drzemią. W nich śpi piękny zamiar.

Tylko rozwiń je i tylko zapal,

a zobaczysz, co z tego wyniknie:

w świeczkach błyśnie drogiej twarzy owal.

Matka palec wzniesie. Wiatr ucichnie.

Matkę w ręce ucałuj i włosy,

potem śniegu po uliczkach rozsyp,

żeby błyskał się i żeby chrzęścił"

Kísértetek tánca.

2008-04-12T23:38:00.007+02:00

FIELDS OF CORAL & AQUATIC DANCE

Vangelis - Oceanic (1996)

Azt hiszem, nem túlzok, ha azt írom, hogy most ismét egy megismételhetetlen duoról írok. Vangelis mesélő műveinek egyike ez a páros és a legcsodálatosabb az egészben az, ahogy ez a zene az ember elé varázsolja az végtelen kék óceánt.

Fields of Coral. A végtelen kék tenger. Lebegünk a hullámzó tenger felszínén, fúj a kellemes meleg szél. Szép lassan, ahogy elkezdődik a szám, elkezdünk merülni a vízben lefelé és merülük lefelé és egyre kevésbé halljuk már a hullámok hangját és a fent repkedő sirályokat, majd alig húsz másodperc elteltével kezdetét veszi a szám főtémája, mely megadja az egész mű földöntúli hangulatát. Azt a tipikusan rejtélyes és titokzatos hangulatot ami annyira egyedivé teszi a Fields of Coral-t és végig jelen van a számban. Végtelen nyugodtság árad a dallamokból, mi meg csak merülünk lejjebb és lejjebb és lejjebb. Lassan kezd fogyni a fény és homály borul a szemünk elé. Akár merre nézünk mindenhol a határtalan mélysötét kékség és az egyre hűvösödő víz van körülöttünk. Úgy vesznek körül minket a Fields of Coral dallamai, akár a végtelen óceán vize.

Az első érdekes fordulópont 2:09-nél következik. Félelmetes, lidérces hangok csendülnek fel. A homályban kivehetetlen alakok és árnyak jelennek meg, nem tudni mit látunk, csak egyszerűen hátborzongatóan zavaros, sötét foltok lebegnek előttünk a derengő félhomályban. Ezek a szó szerint kisérteties, körülöttünk úszó hangok — már-már kisértetek hangjai is lehetnének— pedig rátesznek egy lapáttal az egész zene titokzatos hangulatára és felidézik a mélytenger roppant erejét és annak nagyságát. Pillanatok alatt eltörpülünk benne. Időnként újabb hangszerek, például egy furulya kapcsolódik be a zenébe és időről időre elveszítjük a szemünk elől ezeket az árnyakat, majd azok újra megjelennek. Négy perc elteltével valami új nyugodtság borul az egész zenére, hallhatóvá válik egy messzi, halk kórus és egy hegedű vékony hangja. Valami megváltozik a zenében, valami megváltozik körös-körül, de nem tudom megmagyarázni, hogy mi. De valami történik, az biztos.

És ekkor, majd nagyjából öt perc elteltével lassanként körvonalazódik előttünk, hogy mit is látunk valójában. Egy nagyon vékony hangú hegedű kezd játszani és végre kezdenek kitisztulni azok a bizonyos alakok, melyek nem mások, mint a korallok testei. Egy-egy apró részlet, egy-egy apró darab ringatózó korall ág és szép lassan elénk tárul az egész környék, az egész korall vidék. Bekapcsolódik a zenébe több hangszer is, hegedűk és bőgők és immár a kórus hangja is intenzívebbé válik. Így teljesedik ki a kép és tisztán látszik immár, hogy egy hatalmas, élő korallmező közepén lebegünk és csak ámulunk a csodálatos látványtól. Zseniális dallamok ezek.

Viszont sajnos nincs elég időnk alaposan körülnézni ebben a csodálatos világban, pedig még hosszú időkig el lehetne nézelődni, hiszen mesés a nyugodtság és a harmónia ami immár körül vesz minket. Ám mi elkezdünk szép lassan emelkedni a felszín felé. Újra egyre világosabbá válik körülöttünk minden, elhalkul a zene főtémája is és halljuk már ahogy hullámzik fent a víz. Majd egyszer csak kibukkanunk a felszínre és újra a napsütötte tenger felszínén lebegünk.

Aquatic Dance. Nemes egyszerűséggel egy csettintésre indul a zene. Fenomenális. Azonnal egy földöntúli kórus hangját halljuk, lágy hárfajátékkal körítve. Pillanatok alatt felpezsdül körülöttünk az élet. Amíg az előző számban a nyugodtság vett körül minket, addig itt inkább a tempó a jellemző. Táncra perdül előttünk az egész tenger élővilága.

Először apró halak ugrálnak a vízben, majd kis idő múlva már hatalmas bálnák úsznak el mellettünk — bőgők hangja —, a tenger valamennyi élőlénye táncát lejti körülöttünk. Mozgalmas művet hallunk, tele pergős dallamokkal és ritmusos dobokkal. Miután elúsztak a bálnák, hírtelen új erőre kap a zene. Egy új, lendületes dob- és csengőszót hallunk. Egyre inkább pörög a zene. Újra halljuk a kórus hangját, a hárfát játszani és bekapcsolódnak a vonósok is. Majd egy kis idő elteltével elérkezünk egy rövidke szünethez. Hirtelen nyugalom lesz úrra az egész zenén, jócskán lelassúl a zene tempója, egy pillanatra minden élőlény megáll körülöttünk. Majd szép lassan elkezdenek a hangszerek visszakapcsolódni a zenébe, újra táncra kel körülöttünk mindenki, de immár inkább visszafogottan. 2:43-nál egy utolsó szó erejéig még egy pergős finálét hallhatunk, eztán pedig végleg kisimul a víztükör előttünk és véget ér a tenger tánca, majd egy utolsó furulyaszóval záródik a zene.

Ignacio.

2008-04-12T23:06:00.003+02:00

Eddig nem ismertem ezt a lemezt, nemrég hallgattam csak meg, miután a YouTube-on láttam egy videot, aminek ez volt az aláfestő zenéje. Ami igazán megfogott, az a lemez végén található. Az egész lemez egy darabból áll, amiről most írok az pedig 34:31-nél kezdődik.

Szép dallamok vannak benne. Nagyon az az érzésem, hogy régen hallottam már valahol ezt a számot, de nem tudom, hogy hol. Vagy csak nagyon hasonlított rá valami.Olyan mintha valami citerafélén játszana a zeneszerző. Szép, nyugodt zene, bár van benne valami szomorúság. Olyasmi, mint a 2 évvel korábbi "La Petite Fille de la Mer"..

Három lemezen át.

2008-04-06T11:58:00.003+02:00

Van egy érdekes dolog, amin már réóta meditálgatok. Most pontosan 3 számról van szó, mégpedig ezekről:

Aphrodite's Child - 666 (1972) - BABYLON

Vangelis - Earth (1973) - COME ON

Vangelis - Heaven and Hell (1975) - PART II ( ARIES )

Van bennük egy közös tulajdonság. Illetve több is, az egyik az, hogy mindháromban Vangelis zenél. Ez a második kettőnél ugye nyilvánvaló, az elsőhoz szorulhat annyi magyarázat, hogy az Aphrodite's Child egyik zenésze Vangelis volt, amíg létezett a banda, sőt a "666" c. lemez ötlete is Vangelis-é volt.

Időben nincs nagy különbség a három mű között, mindegyik Vangelis pályafutásának az elején született, az Earth volt a Mester első önnállóan és hivatalosan, Vangelis néven kiadott lemeze. Ami megütötte a fülemet ezekben a zenékben, az a dob. Az a mély, ütemes és menetelő dob mindhárom számban. Mintha vagy száz ember egyszerre lépne és menetelne valahova, szóval egy elég határozott üstdobkiséretet kell elképzelni. És ebből az egészből annyira látszik, hogy Vangelis vitte magával ezt a motívumot már 1972-től három albumon át.

A "Babylon" tipikusan olyan stílus, amit annyian nyomtak abban az időben rajtuk kívül. És ott megy benne végig a nagy menetelés. Nevelőapukám amint meghallotta azt mondta, hogy ez bizony U2 zene. Aztán kiderült ugye, hogy nem, pedig szerinte egy az egyben egy U2 számra hasonlít. A U2 viszont 1976-ban alakult, ez meg '72-es dal.

A "Come On" c. számban, '73-ban szintén ott volt a nagy menetelős dobkíséret. Ez a szám egy percig sem tétlenkedik, rögtön nagy dobolások, elektromos gitár játékok és persze a végtelenül túlbonyolított dalszöveg: "Come on, come on, Come on, come on, Come on, come on..." Imádom ezt a számot. Amilyen egyszerű és törtető, olyan jó. :) Ja igen, ez is Vangelis, csak hogy nehogy elfelejtsük.. dübörgő, hajrázós rock, már-már metal nóta. Kontrasztos? Igen.

1975, Heaven and Hell. Most az albumról csak annyit, hogy zseniális. Az "Aries" tételről viszont többet. A második rész vége felé található részlet és mint az előző kettőben ez a darab is a nagy menetelésre épül. Végig ott dübörög a dob a háttérben. Elképzelem ahogy egy nagy felvonulás van mondjuk a Felszabadulás téren és mennek a nagy felvonuló jelmezes arcok és az sor élén lépkednek a nagy nyakbaakasztott dobos arcok és ütik a hangszerüket, mint a félőrültek. :)

Na szóval, 3 különböző szám.

Babylon: Ős rock & roll stílus, korrekt dalszöveggel, hangulatos, kellemes kis dal.

Come on: keményebb hedbengelős rockzene, szuperegyszerű szöveggel, nagy meneteléssel.

Aries: az elsőtől utolsó hangjegyig tisztán elektronikus zene, tele-tele ötletekkel meg új dolgokkal, de ugyan az az alap, amire az előzőek épültek.

Wait for Me & No Expectation Boulevard

2008-03-30T18:10:00.006+02:00

Már megint az van, ami többször is előfordult velem. Hónapokon át rohad egy album a gépemen, de nem hallgatom meg, mert mondjuk előítéletes vagyok amiatt, hogy egy 5 másodpercet meghallottam belőle és az épp nem tetszett és kitalálom, hogy nem fogok egy órát rááldozni, hogy meghallgassam. És akkor ott porosodik a Libraryban a zene. Wait for Me a szám címe. 1994, Blade Runner. Harmadik szám. Ma meghallgattam az egész 2007-es Blade Runner Trilogy-t az elejétől a végéig és így még az elején sor került erre a számra is. És most meg nézek ki a fejemből, hogy miért nem hallgattam meg korábban, mert ez a szám is egy csoda. Lesek mint a nyuszi a lyukból, olyan dallamok vannak benne. Kezdem azt hinni, hogy ez az ember tényleg mindenre képes. Most rájöttem, hogy a Blade Runner filmzenéje is baromi jó. Csak miért telt ez nekem ennyi időbe?

A másik meg egy új szám, ami a harmadik lemezen van rajta. No Expectation Boulevard. Nincs Remény Sugárút. Már a címe is érdekes, szinte azonnal integetett nekem a listából, hogy hahóóó itt vagyok, engem hallgass meg! Meghallgattam. Hát, mit mondjak? Nagyon brutális. Kendőzetlenül teremti meg azt az atmoszférát megint, amiről szól a zene. Durva, kemény, zakatol, tele van zajokkal, zörgésekkel, picit káosz-zenés hangulata van. Ja igen, a hangulata, egyszerre sötét és fényes. Minta éjszaka a szakadó esőben sétálna az ember egy forgalmas utcán a többi "arctalan" ember között és a környezetet meg csak a pislákoló színes neonfények világítják meg, de nem sokat érnek, mert szakad az eső, tulajdonképpen sötét van mindenütt. Igen, azt hiszem, ez a "No Expectation Boulevard". Dübörgés, zakatolás, alig érthető beszédek, erősen torz zajok és szinte csak fűszerként megjelenő trombita dallamok. Kemény. És mi a másik dolog amitől elszáll az agyam? Az, hogy Vangelis tényleg megcsinál bármit. Mindegy, hogy a szinte ezzel párhuzamosan kiadott lemeze, az "El Greco" totálisan más hangulatú, ez ilyen. 34 év után 65 évesen még mindig próbálkozik, még mindig új dolgokat és hangokat meg dallamokat próbál ki. Meghallgatja az ember egy új lemezét és valóban új dolgokat hall benne. Ezt szeretem.

Vangelis - Blade Runner (1994) - Wait for Me

Vangelis - Blade Runner Trilogy, 25th Anniversary (2007) - No Expectation Boulevard

LXV.

2008-03-29T10:59:00.001+01:00

Újra március 29 van. Tavaly ezen a napon szólt a Politechnikumban az IRS2 rádió, ami Vangelis születésének 64. évfordulójának alkalmából játszott egész napos válogatást a szünetekben. Szerintem nagyon jól sikerült. Most megint eljött ez a nap, de idén nem lesz Vangelis-rádió, mert szombat van.

Minden esetre, most egy a lényeg, 65. alkalommal is az Isten éltesse még sokáig a Mestert. Megérdemli.

Ennek napnak alkalmából pedig lejátszottam itthon magamnak délben az Intergalactic Radio Station c. számot, úgy ahogy tavaly az IRS2-ben pontban délben kezdődött a műsorban. Ez már hagyomány. :)

Intergalactic Radio Station on last.fm

Egy elveszett Metálkarácsony

2008-02-11T20:48:00.005+01:00

Trans-Siberian Orchestra - The Lost Christmas Eve (2004) - THE LOST CHRISTMAS EVE

Néha megesik, hogy csak úgy véletlenül belebotlok egy-egy számba, ami megtetszik és megszeretem.

Ilyesmi történt a napokban megint, előkerült egy érdekes szám. Olyan, amit meghallgattam és utána remegve kapartam össze az államat a szőnyegről. Az agyam eldobtam, amikor meghallottam ezt a királyságot. Karácsony Szentestéjének az éjszakájáról szól a dal.

Az egész végtelenül sejtelmesen kezdődik, folyamatosan ismétlődő zongoradallamokkal. Aztán elkezd énekelni az énekes és feltünő, hogy nagyon nagyon beleéli magát a dologba és nagyon hatásosan meséli a történetet, magához ragadja a hallgatót. Ugyanis egy történetről van itt szó, pontosan egy rockoperáról. Szóval az ének az nagyon komolyra sikerült és emellett az énekesnek fantasztikus hangja van, egyszerűen ilyen éles hang kell egy ilyen felemelő hangulatú dalhoz. Ami félelmetes, hogy nagyon keményen átjön az összes érzelem ami szinte kirobban az énekesből (erre még egy lapáttal rátesz a zene is), annyira feszült a hangja ott ahol nagyon annak kell lennie, hogy elképesztő, ez főleg a szám második felében érezhető ahol igencsak felfokozódnak az érzelmek. Hiába ragozom, úgyis mindig csak oda lyukadok ki, hogy zseniális az ének ebben a dalban.

A zenére is kitérek egy kicsit. Van némi heavy metal vonás van a dalban, sőt mondhatnám úgy hogy a dal jelentős részét heavy metal-ra emlékeztető dallamok töltik ki. De azt már nem mondanám, hogy metal számról van szó. Ez teljesen más. Telis-tele van pozitív gondolatokkal. Ám mégis kőkemény elektromos gitár melódiák vannak benne és ezt a kőkemény szót lehet szó szerint érteni, mert tényleg azok. Ahol kell, ott habozás meg minden minimális rávezetés nélkül keményen az ember arcába "ordít" a gitár. Például a dal második felében, 3:32-től 4:18-ig az erős, szaggatott gitárjáték erre a legjellemzőbb szerintem. De félre értés ne essék, nem egy agyzúzós metalról van szó, csupán egy roppant határozott hangvételű dalról fergeteges hangulattal. A dalban egy darab negatívum nem merül fel, hiszen a karácsonyról szól az egész. És persze a torzított gitárokon kívül vannak itt még más, sokkal nyugodtabb hangszerek is, így nagyon komplex-szé válik a dal hangulata. Az eleje nagyon sejtelmes és rejtélyes, aztán amikor közeledünk a tetőponthoz, úgy lesz egyre hangosabb és erőteljesebb és intenzívebb az egész.

És a dalszöveg. Még nem sikerült teljesen megértenem, meg lefordítanom a dalszöveget.. nemrég ismerem a dalt, de már most látom, hogy tele van nagyon értékes sorokkal, amik igazán megfogtak.

Idézem lejjebb a dal második felének a szövegét, ami szerintem így önmagában is meseszép és még zene nélkül is megállná a helyét. Kiemelem azokat a sorokat amiket, még fotosabbnak tartok, amik egy darabig elgondolkodtattak, aztán majd később visszatérek hozzájuk és jobban belemászok a szövegbe.

"THROUGH THIS NIGHT

THE DREAM STILL WANDERS

AS IT WAS MEANT TO BE

AND EVERY YEAR THIS NIGHT GROWS FONDER

OF CHILDREN AND CIRCUMSTANCE

CAUGHT IN THIS CHILDHOOD DANCE

AS THE WORLD TURNS AROUND

KEEPING DREAMS ON THE GROUND

WINDOWS OF FROSTED ICE

PRISMING CANDLELIGHT

AND SOMEHOW WE

START TO BELIEVE

IN THE NIGHT AND THE DREAM

AS IT CUTS THROUGH THE NOISE

WITH THE WHISPER OF SNOW

AS IT STARTS TO DEPLOY

IN THE DEPTHS OF A NIGHT

THAT’S ABOUT TO BEGIN

WITH THE FEELING OF SNOW

AS IT MELTS ON YOUR SKIN

AND IT COVERS THE LAND

WITH A DREAM SO INTENSE

THAT IT RETURNS US ALL

TO A CHILD’S INNOCENCE

AND THEN WHAT YOU’D THOUGHT LOST

AND COULD NEVER RETRIEVE

IS SUDDENLY THERE TO BE FOUND

ON CHRISTMAS EVE

ON CHRISTMAS EVE"

19 éve kapcsolatban.

2007-10-18T23:59:00.002+02:00

Épp 19 éve jelent meg az az album ami igen átértékelte bennem a zene fogalmát és amióta megismertem, a létező legjobb albumnak hiszem minden közül. 1988. október 18-án a boltokba került Vangelis "Direct" c. lemeze és ahogy olvastam minden féle fórumokon, sokan mások is a Mester egyik legjobb lemezének tartják. Teljesen egyedi, csupa érdekes és lenyűgöző dallammal teletűzdelt zenék sorakoznak a lemezen.

Néhány gondolat ezekről a művekről:

The Motion of Stars. Az örökké mozgó világegyetem, a csillagok, a bolygók, a minden.. Egy ráhangolás a lemezre, kicsi káosz hangulat itt, kicsi ott, hűen tükrözve azt ami odakint történik, az örökös mozgást, az energiát, a lüktetést, hiszen millió különféle hangszer és hangeffekt csendül fel szűntelenül egymás szavába vágva a számban és így festi le az ember elé a világegyetem képét a zene. Nagyon érdekes egyrészt, mert tök hirtelen kezdődik és ugyan olyan hírtelen is ér véget, mintha elvágták volna a szalagot.. El lehetne-e dúdolni? Kötve hiszem, a The Motion of Stars nem egy könnyű dallamokból álló zene, de talán épp ez adja meg a varázsát.

The Will of the Wind. A Szél akarata. Nagyon mély és titokzatos szélfuvallattal kezdődik a dal, majd rögtön bele is vág a közepébe, felhangoznak a dobok és sorra követik egymást a többi hangszerek is. A egész szám talán legjellegzetesebb hangja az a pánsíp ami végigköveti az egész "The Will of the Wind"-et. Aztán jön az elektromos gitár és kialakul egy könnyű és kellemes, ám felettébb mozgalmas és egyre energikusabbá váló muzsika, melyet öröm végighallgatni.

Metallic Rain. A tökéletes vihar. Gyönyörű átvezetés után egy lágy és kellemes hangulat veszi körül a hallgatót, mintha épp egy hatalmas erdő zöldellő tisztásán ücsörögnénk, miközben nézzük ahogy gyülekeznek a felhők körülöttunk, elkezd cseperegni az eső, felkerekedik a szél, majd egyszercsak könyörtelenül kitör a vihar. A többit nem írom le még egyszer, olvasható egy másik cikkben.

Elsewhere. Valahol máshol. Igazából egy tök kellemes kis zene, szó szerint a kellemesség jut eszembe róla, tulajdonképpen nincs benne semmi kirívó, szuperkülönleges dolog, egyszerűen csak ellazít. Furulya, billentyű, kis elektro effektek a háttérben, teljes összhang. A szám második felében bekapcsolódik a dob, kicsit pergősebbé válik az egész, de ugyanakkor marad minden más a helyén, így a hangulat is..

Dial Out. Na igen, a Dial Out. Már a címe is megfog önmagában, ugyanis képtelen vagyok lefordítani, vagy értelmezni. Nyilván nem "Kitárcsázás" lenne a magyarra fordított címe a számnak. :) Az Index fórumon olvastam egy rövidke elméletet a számról, amit továbbgondolva a következőre jutottam. Adott egy ember, aki sétál (talán egy város utcáján?), kissé sietősen. Idővel csatlakoznak hozzá még néhányan és együtt robognak tovább. Határozottan egyenesen haladnak, ez számomra egyértelmű. Idővel elérnek egy hatalmas szakadékot, ahonnan belátják az egész vidéket, állnak és csodálják az alant elterülő völgyeket, folyókat, réteket, erdőket, a csodás környezetet. Pillanatot sem várnak máris elindulnak lefele a lejtőn, igen gyorsan haladnak és mennek, csak mennek lefele és lefele a végeláthatatlan lejtőn lefele, mi pedig hátulról követjük őket. 4:22-nél elér a szám a csúcspontjához, majd a "kép" elkezd lassulni és szép lassan eltűnnek a szemünk elől a még mindig lefele igyekvő alakok..

Glorianna (Hymn a la Femme). A Nő himnusza. Afféle opera szerű zene, nekem nem igazán jött be, kb 2x hallgattam meg, így írni sem igen tudnék róla. Valahogy nem az igazi.

Rotation's Logic. A Forgás Logikája. Ahogy a cím is megmondja, forgás, pörgés következik a javából. Rögtön bele csap a közepébe és már szólnak is a hangszerek és fokozatosan méginkább egyre összetettebbé és pergősebbé válik a muzsika. A legnagyszerűbb az egészben, az a basszus. Nagyon nagy szerepet játszik ugyanis a számban, határozottan kivehető dallamot játszik a háttérben. Nagyjából 1:15-től egészen 1:52-ig van egy rész ahol kicsit ez az imént említett, talán elfolytott hangú trombita szólójátékát hallhatjuk. Nem válik hangosabbá, vagy bármi, egyszerűen egy olyan figyelemfelkeltő dallamot kezd játszani ami kitűnik a többi hangszer közül. A Rotation's Logic hangszerei számomra nagyon különlegesek, egyszerűen nem tudom megfogalmazni, hogy mihez lehetne hasonlítani a fő hangszert, de minden estre ez és a dobok jelentős szerepet töltenek be az egész számban és teszik azt a címhez hű hangulatúvá. Zseniális szerzemény. Nem lehet megunni. :)

The Oracle of Apollo. Apollo jóshelye. Lágy és kellemes hárfajátékkal kezdődik a szám és tulajdonképpen így is marad, persze a háttérben dolgozik a szinfónikus betét, de azon túl, hogy kellemes hárfa zene, nem sok más tudnék róla mondani.

Message. Az üzenet. Vagy inkább az álom. Nagyon kellemes és határozott, fokozatosan erősödő dobbal kezdődik a szám, majd meghalljuk egy csecsemő gügyögését, ami teljesen érthetetlen és egy rövid idő után el is hallgat. Megszólal a szám legjellegzetesebb, hegedű szerű hangja és belemerít minket ebbe a különleges világba. Teljesen olyan, mint egy álom, mintha egy álom lenne az egész Message. Fokozatosan merül bele az ember, miután meghallotta az üzenetet és utána ez a határozott, erős, ugyanakkor gyengéd és körül ölelő fenséges dallamvilág magával ragadja a hallgatót, szabadjára engedi a fantáziáját. Nekem például határozottan lilás, rózsaszínes színek jutnak eszembe a hallottak alapján. Változatosságban is nagyon ott van a szerzemény, sok hangszer hallható benne és emellett téma szempontjából is változatos, a "szüneteknek" köszönhetően egyértelműen érezhetőek a számban a szakaszok, melyekre szétoszlik az egész. Majd a végén, elhalkul szép lassan az iménti hatalmas és tekintélyt parancsoló dallamáradat és újra felcsendül a gyermek hangja mely zárja a zenét, az ember felébred az álomból.

Ave. Üdvözlet. Minden féle dobokkal, csörgőkkel kezdődik a szám, kész ritmusparádét hallunk az elején, amibe rövidesen bekapcsolódnak a többiek is, mint pl. az az effektezett kórus szerűség is, amihez hasonlót hallhattunk például a Dial Out elején. Az egész szám olyan, mint egy ünneplés, hiszen a cím is egy köszöntő, a dal is épp ilyen, egyre felszabadultabbá válik, egyre ünnepélyesebb az egész. A dobok nem szűnnek meg, újra és újra felbukkannak, minden féle fajtát hallunk, például olyan törzsi dobokat, melyeket a bennszülöttek szoktak ütni a kezükkel.. Amikor a szám kezd elcsendesedni, egy vidám citeraszólót (szerintem olyasmi lehet) hallhatunk, csörgők, kopácsoló pálcikák kíséretében, majd egy lágy hárfaszóval ér véget az Ave.

First Approach. Az Ave után ez a lassú, kissé bánatos darab igazi kellemes és lágy zenével kápráztatja el a hallgatót. A benne játszó bőgő és a hárfák, mind egy nagyon nyugodt és óvatos dalt varázsolnak össze, ami szerintem nagyon jó helyen van a Direct-en, hiszen jó érzés végig hallgatni és közben elgondolkodni dolgokon.

Intergalactic Radio Station. A Rádióállomás. Nos, régóta írogatom már a cikkemet erről a csodáról, de mindig akad rajta valami újítani, csiszolgatni való, de majd egyszer bizotsan készen leszek vele. Egyszerűen annyi minden van ebben a számban, hogy azt képtelenség leírni, jó és rossz, öröm, bánat és harag, a múlt és a jövő, minden. Igyekszem befejezni a cikkemet, abban megpróbálok leírni mindent. Egy a lényeg, még mindig tartom magam ahhoz, hogy soha életemben nem hallottam ennél nagyszerűbb zenét, számomra semmi nem érhet a nyomába. Egyszerűen zseniális. Nincs mese.

----

Idén március végén a Politechnikumban szólt az IRS2 c. Vangelis rádió (cikk hamarosan), mely a Mester születésnapján játszott egész napos válogatást. Ám sajnos az idő korlátozott, nem került sorra minden, így tervbe vettem a folytatást, azIRS3-at. Az időpont még meghatározatlan, március 29-e biztosan nem lesz jó sajnos. Viszont egy év múlva ilyenkor pedig, október 18-án szólni fog az IRS4. Hogy hol, azt még nem tudom, de nem igen szeretném kihagyni, visszagondolva az IRS2-re és persze arra, hogy jővőre lesz 20 éve annak, hogy megjelent a Direct. :)

88.x.18-08.x.18 - IRS4 - A KAPCSOLAT NAPJA

Az idegközpont.

2007-10-15T19:40:00.002+02:00

Vangelis - The City (1990) - NERVE CENTRE

Tanán egyike Vangelis legjobb munkáinak. Igazi gyöngyszem. Már ha lehet gyöngyhöz hasonlítani egy ilyen éles és cseppet sem a finomságáról nevezetes zenét.

A Nerve Centre a "The City" albumon a harmadik szám. Ha egy kicsit belemélyed az ember, nyilvánvalóvá válik, mit is takar a cím. Egy nyüzsgő nagyváros központja a téma. Egy olyan központ, ahol összefutnak emberek, autók, buszok, villamosok, trolik, metrók, vonatok meg miegymás. Mindenki rohan a dolgára ebben a szürke világban és nem törődik a másikkal. Tulajdonképpen ahogy ez a zseinális cím is egyérelműen mutatja, ennek a képzeletbeli metropolisnak a szívéről van szó.

Durva, éles és kemény. Mint egy rock zene, néhol még akár heavy metal-ra emlékeztető részek is felfedezhetőek. A Nerve Centre nem pont a kellemes dallamokról lehet híres, sokkal inkább az éles, aggasztó zajoktól és zörejektől. A zene, ütemes koppanásokkal, csattanásokkal és dobütésekkel kezdődik. Tulajdonképpen ez a pár másodperc bevezet a zene sűrűjébe. Kisvártatva megszólal az egész zenét meghatározó torzított gitár jellegzetes durva és hideg hangja. Fokozatosan felépül a játéka ennek a hangszernek is és egy az egybe belecsöppenti a hallgatót a dolgok sűrűjébe.

Ennek a fantáziabeli városközpontnak a hangulata a tipikus világvárosok hangulatát idézi. Rohanás, szürkeség és nincsenek kellemes érzelmek. Ami talán a legfontosabb, az a zenében megfigyelhető örökös kitörni vágyás. Ahogy egy hagyományos dalban, amely versközökre és refrénekre épül, itt is megfigyelhető az egyre inkább fokozódó hangulat bizonyos ciklusonként. Ám itt amikor úgy tűnik jön a "főtéma" vagy "refrén" rész, a zene egyszercsak visszazuhan a mélyszintre. Aztán megint és megint. Nincs lehetőség feltörekvésre egy ilyen helyen, nincs lehetősége az embernek kitörni, újat mutatni, mert mindig ugyan abba az örökké forgó mókuskerékbe jutnak csak vissza. Csak a rohanás és az állandó deja vu.

A Nerve Centre gitárja mindig az előtérben van, még ha más hangszerek is megjelennek, folyton folyvást visszahallani. Mintha a "Nagy Testvér" figyelné a város történéseit. Mindig visszalöki ennek a városnak az életét a mókuskerék szituációba. Egyértelműen ez a gitár diktálja a dolgokat ebben a zenében. Uralja a zenét.

Talán, valamilyen szinten, ha igazán kitörni magából nem is tud a zene, történik egy jelentős változás, pontosan 3:47-nél. Teljesen megváltozik a gitár játéka, egybefolyóbb, zaklatottabb, kuszább és feszültebb lesz. Úgy játszik, mint aki eltévedt és pánikolva keresi a helyét. Ha nem is tűnik ki annyira jelentősen az elkövetkező pár másodperc, ez mégis egy határozott fordulópontja a műnek. Kész káosz lesz úrrá a zenén, megerősödik a dob, minden sokkal agresszívabbá és indualatosabbá válik.

Ezek után egy kórus hangját halljuk akik tulajdonképpen majdnem, hogy két hangjegy között ingáznak. Erősítve azt az érzetet, hogy nincs kijárat. Csak körbe körbe. A háttérben messziről hangzó nagyon mély és nagyon tompa lüktetések hallhatóak időnként. Nyilvánvalóan a rohanó metropolis szívverése. Nagyon jó motívum a zenében. Nagyszerűen illik a témába. A szívverés és a kórus mellett a gitár hangja természetesen nem maradhat el, újra és újra visszatér, néha utánozva a kórust, néha improvizatív módon meglehetősen zaklatott és értelmetlen összefolyó dallamokat játszva rendesen összezavarva az egészet.

Nyilvánvalóan nem egy "könnyű" zene, valószínű, rendesen megosztja az emberek véleményét, de talán éppen ettől olyan érdekes.

A tökéletes vihar.

2007-10-14T22:59:00.001+02:00

Vangelis - Direct (1988) - METALLIC RAIN

"A legnagyobb vihar is csak egy kis esőcseppel kezdődik."

Ez az idézet szinte tökéletesen passzol a Metallic Rain-hez. Az egész zene úgy néz ki, úgy alakul és úgy szól, mint amit a fenti idézethez igazított volna a Mester.

Elképesztő atmoszférával rendelkező szám ez, ahogy a cím is mutatja, a zene témája az eső. Pontosabban a zivatar. Egyik nagy különlegessége az, hogy ezalatt a hat perc alatt egyszer nem hallunk záporra, esőzuhogásra utaló rögzített, majd ügyesen a zenébe mixelt felvételeket. Mindent hangszerekkel old meg a szerző ebben a számban.

Fémes eső. Vagy inkább Acéleső.

Elkezdődik a szám és itt ott, súlyos, fémes koppanások hallatszanak és visszhangzanak: az első cseppek ezek. Végtelenül nyugodt, lassú hangulatban kezdődik a zene, egy kellemes furulya játékát halljuk. Az egész zenei kompozíció az ember elé festi a megzenésített képet és a helyzetet. Olyan, mintha a hallgató egy hatalmas erdő, óriási, tág és zöldellő tisztásán ülne a fűben és közben a varázslatos tájban gyönyörködne. Kellemes az enyhe szellő, süt a nap, mesésen kék az ég.

Ahogy halad előlre a zene, úgy egyre élénkebbek lesznek a dallamok, egyre összetettebb lesz a hangzásvilág és egyre több hangszer csatlakozik. Felhők jelennek meg az égen és érezni a símogató lágy szellőt. Finoman, lágyan cseperegni kezd az eső, lágyan fokozódik a hangulat.

Ahogy a tisztás fölé érnek az immár megnövekedett viharfelők, egyre inkább sötétebb lesz, megerősödik a szél és fokozódik a hangulat is, amire a vonóshangszerek bekapcsolódása még rátesz egy lapáttal. Egyre inkább gyűlik az energia a zenében, egyre több és több hangszer hangzik fel és végül elérkezik a Metallic Rain fordulópontja.

Egyik pillanatról a másikra kitör a vihar és "elszabadul a pokol"...

...igazi zenei viharról van itt szó. Megszámolhatatlanul sok, különböző hangot hallani ebben a részben. Erős dobütések, mindenféle csörömpölések, koppanások, csattanások, fütyülések, berregések és még sorolhatnám. Tulajdonképpen egy rendezett káoszt teremt a zeneszerző ebben a részben. Kapkodhatjuk a fejünket akármerre, mindenütt tombolnak az elemek, körbevesz a zivatar és nincs ami lecsillapítsa. Hallgató előtt a tökéletes vihar képe. Csak el kell képzelni.

Érdekes, hogy került egy rövid hatásszünet a második részbe, itt kicsit visszaesik a zene, kicsit lecsillapodik, bár úgy érzem, többek között a vonósok gondoskodnak arról, hogy a felfokozottság és a feszültség ne enyhüljön egy cseppet sem. A második fordulópontnál, ahol újra megvadul a zene, érdekes módon az első néhány hang éppen a tükörképe az első váltáséhoz képest, mintha a kottán (vízszintesen) tükrözve volnának a hangjegyek. Szép és érdekes csavar ez a zenében.

A másik nagyszerű húzás ugyan itt pedig az, hogy a második fordulópont után csak egy nagyon rövid ideig halljuk a vad oldalát a Metallic Rain-nek, amint elhangzott ez a fordított indítás, rögtön visszazuhan a "nyugalom" szintjére a zene, aztán szinte azonnal, újra megvadul. Gyakorlatilag egy érzelmi hullámot idézve ezzel elő és így, ez a kotta-tükrözés dolog még nagyobb hangsúlyt kap.. Ezek után pedig már végig a vadul tomboló tökéletes zivatart halljuk.

Nagyon szép hangszerek és dallamok vannak a Metallic Rain-ben, igazán szép zene ez és különleges benne az, hogy bár az egész dal szintetizátorokkal hangszerelt, annyira akusztikus érzetet kelt, ami teljességgel megtévesztő. Zseniális.

Tulajdonképpen szívesen megnézném a kottáját ennek a dalnak. Már ha van neki olyan. El tudom képzelni, hogy nincs. Vangelis nem is tud kottát írni/olvasni ha jól tudom..

Vangelis – Metallic Rain

It is time...

2007-10-14T22:39:00.000+02:00

Zenéről lesz szó. Dalokról, ilyen-olyan szerzeményekről cikkek, vélemények, vegyesen, erről-arról...

próbálom majd rendszeresen és gyakran frissíteni a dolgot a cikkekkel.